hirdetés

Kockázat nélkül

2008. október 31. -

Ha egy olyan térben volnánk, ahol csak ketten vagyunk, semmiféle izgalom nem kerítene hatalmába, nyugodtan beszélnék vele. Azonban így, hogy ülnek körülöttünk, zavarban vagyok. Hogy menjek oda úgy, hogy mások észre ne vegyék, ne forduljanak oda kérdő tekintettel? Kissé a felszolgálólány is zavar, mintha valami titkos, megmagyarázhatatlan eskü vagy hűség kötne hozzá, ami érthetetlen. Gyorsan beletemetkezem a könyvbe...
hirdetés

„Sajnos, mindig csak a zagyválókat halljuk zagyválni, a többiek inkább hallgatnak, mert pontosan tudják, hogy tulajdonképpen nincs túl sok mondanivaló.”
/T. B./
A Reformáció ünnepén, ma nem megyek sehová, ha csak nem egy teát meginni, mostanában nagyon hozzá vagyok úgyis szokva. A Kálvin(!) térhez közel ülök be egy helyre, mert útközben eszembe jut, dolgozik ott egy lány – pontosabban egy nő –, aki miatt folyamatosan nem tudok olvasni vagy éppenséggel a netnaplót írni. Elképesztő, ahogy mozog a csészékkel, tányérokkal, bármivel, ami a keze ügyébe kerül, fantasztikus. Nem is tudnám megmondani, hogy mi az, vagy mik azok, amik tetszenek benne, amivel arra késztet, hogy folyamatosan nézzem, pedig nem hagy szabadulni, az biztos. Talán nem is csak azért nem járok elég sűrűn ide, mert egyszerűen nincs időm, hanem mert folyamatosan olyan felpörgött állapotban távozom, amit igazán nem engedhetek meg magamnak. Szóval, azért ma mégis benézek egy órácskára, Thomas Bernhard lesz a figyelőtársam. Azt persze elfelejtettem közben, hogy egyik héten délután van, a másikon pedig délelőtt, azonban kivételesen szerencsém van. Ahogy leülök, egy perc elteltével már hozza is, amit szeretek, szinte meg sem kell szólalnom. Milyen érdekes, hogy három mondatnál többet tulajdonképpen sosem beszéltünk, mégis ismeri egy fontos szokásomat, ez azért mégiscsak összeköt miket valamennyire. Kevesen vannak a kávézóban, csak a mellettem lévő asztalnál ül egy lány meg egy fiú, jókat nevetnek, kissé hangosak, s nekem eszembe is jut, hogy máshova átüljek, de aztán mégsem teszem – meg még egy fiatal lány ül velem tulajdonképpen szemben. Azonnal feltűnt, hogy valamit olvas, sőt inkább tanul, hol a füzetét vizsgálgatja hosszú másodpercekig, hol pedig valahová mögém mered a távolba. Mintha több tűz közé kerültem volna; jobbra mellettem a sikongató pár, szemben velem a lány, aki mintha rám nézne, de erről persze szó sincs, és ott van az, akit meg én figyelek folyton. Bernhard elő sem kerül a táskámból, inkább rágyújtok, bár érzem, hogy igazából nem is esik jól, de valami pótcselekvés rám is rám fér. Bele-belekortyolgatok a teámba, és egy idő után úgy döntök, hogy mégiscsak kerüljön elő az a könyv, kiveszem a táskából és olvasni kezdek. Nem mondom, hogy gyorsan haladok, de legalább váltakozóra fogom a dolgot, néha szétnézek és tájékozódom. Közben azért egyre többen áramlanak befelé, egyszerre vagy két nagyobb csapat egyetemista tér be a kávézóba, de szerencsére a hátsó helyiségbe vonulnak, egy nagyobb asztal reményében. A figyelmemet azonban egyre inkább a velem nagyjából szemben ülő lány köti le, egyre többször, sűrűbben tekintek fel a könyvből, és nézem, miket csinál; szemmel láthatóan tényleg tanul, fel-le hajol, látszik, hogy amit elolvasott, azt utána, egy két másodperc elteltével, próbálja visszamondani, ezzel talán rögzítve a megismert szót vagy mondatot. Látom, ahogy koncentrál, s még ha úgy is érzem első pillanatban, hogy rám néz, akkor is tudom, ez nincs így, csak mellettem rögzül folyamatosan a tekintete, ha nem a könyvre néz éppen. Mintha suttogna, legalábbis leolvasható a szájáról néhány szó. Nézem az arcát, és mintha kockázat nélkül tenném. Azt érzem, hogy észrevette, figyelem, de mintha nem zavarná vagy megbékélt volna ezzel a tudattal. Aztán persze elkapom a tekintetem, eljut a tudatomig az is, amellett, milyen szép, hogy kicsit pofátlan vagyok, hiszen nem is tudnám megmondani, hány másodpercig, folyamatosan csak bámultam. Már kezd bennem megfogalmazódni a gondolat, hogy meg kellene szólítanom, talán meg is tenném ezt, ha nem egy kávézóban ülnénk, s ha nem tanulna éppenséggel. Ha egy olyan térben volnánk, ahol csak ketten vagyunk, semmiféle izgalom nem kerítene hatalmába, nyugodtan beszélnék vele. Azonban így, hogy ülnek körülöttünk, zavarban vagyok. Hogy menjek oda úgy, hogy mások észre ne vegyék, ne forduljanak oda kérdő tekintettel? Kissé a felszolgálólány is zavar, mintha valami titkos, megmagyarázhatatlan eskü vagy hűség kötne hozzá, ami érthetetlen. Gyorsan beletemetkezem a könyvbe, és jó néhány oldalnak el kell telnie, míg ismét rájövök, hogy az elbeszélő értekezik saját múltjáról vagy éppen az egyik szereplő belső monológját olvasom. Mire azonban megtalálom a fonalat, újabb késztetést érzek, hogy felpillantsak, meg is teszem és itt az olvasás nagyjából-egészében véget ér. A lány, látom, hogy készülődik az indulásra, a számlája már ott van az asztalán, némi apróval, miszerint már fizetett. Újra belém nyilall, hogy meg kellene szólítanom. Feszengek, nem tudom, hogy utána menjek-e vagy sem, valami azonban mégis elindít. Elindul felfelé a lépcsőn, majd én is, és egymás után kiérünk az utcára. A vékony, hosszú kabátját csak kint veszi fel, s közben kicsúszik a kezéből a füzete és néhány lap szétszóródik a járdán. Odalépek, és segítek felvenni a papírokat, s közben nem tudom eldönteni, hogy ez most jól jött-e vagy sem. Azonnal feltűnik, hogy nem szól egy szót sem, érzem, hogy pontosan tudja, ott guggolok mellette, de nem néz rám, és nem is szól hozzám. Amikor összeszedtük az összes papírt, mindketten felállunk, én pedig átnyújtom az általam összeszedett lapokat. Néhány rövidke szót szólok, azt hiszem, közben talán mosolygok is, és felbuzdulva az eddigieken, megkérdezem, nincs-e kedve valamikor velem együtt teázni, kávézni. Még mindig nem szól, s csak azért nem kínos a helyzet, mert látom, enyhén mosolyogni kezd, s közben elveszi a papírokat. Eltelik úgy tíz-tizenöt másodperc, most már kezdem újra kellemetlenül érezni magam, lehet, hogy mégsem kellett volna utána jönni, de mégis várok. Beszédre nyílik a szája, látom, hogy mond is valamit, azonban hang nem hagyja el a torkát. Talán vissza is kérdezek, nem is tudom, talán a reflexek miatt. De még mindig semmi válasz, amit megérthetnék. Legvégül mutogatni kezd, és rá kell, hogy jöjjek, süketnéma. Meglep, hogy ennyi időnek el kellett telnie, hogy ezt ilyen módon a tudtomra adja, minden esetben az volt korábban a tapasztalatom, hogy azonnal próbálják jelezni; csak ezen a módon tudják kifejezni magunkat. Most már nemcsak úgy érzem, hanem valóban kellemetlen a helyzet. Mondok is valamit… valami marhaságot, talán mentegetőzöm, sőt biztos, amivel csak még rosszabbá alakítom a szituációt. Rajta azonban semmiféle harag vagy idegesség nem látszik, sőt csak ez után válik az arca igazán mosolygóssá, kedvessé és nyugodttá. Megérinti a bal kezem, nagyon finoman és óvatosan, alig érzem, de azért mégis elraktározódik valahol mélyen. Tudom, hogy ez a búcsúzást jelenti, és az is benne van, hogy ne érezzem magam kellemetlenül. Amikor ezek mind átfutnak rajtam, már távolodik. Nem fordul vissza. Pedig jólesne, ha megtenné, de nem teszi.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.