Gyűlnek a könyvkupacok az irodában. A nap süt, a szemben lévő házban épp nincs táncoktatás.

Szelektálunk, szortírozunk.

A recenziós példányok polcát egy baba és történelmi jelentőségű boros üvegek őrzik.

Történetek az irodáról 1.

Csak kinyitod a lakatot, elhúzod a vasrácsot, jön az ajtózár, egy perced van, hogy benyomd a kódot, pittyeg, ne rinyálj! – mondja a főnököm, kezembe nyomja a kulcsot, és már rohan is. Köpni-nyelni nem tudok. Jó – mondom -, megjegyeztem.
Vasárnap van, pályázatleadás előtt, emailen és postán is, a benti gépen minden, nincs mese. Persze szorongok, de a bejutást aránylag könnyen megoldom.
Egyedül a sok szobás irodában, nem rossz, számolok, írom, gatyába rázom. El is mennek a mailek, a pályázatok kinyomtatva, rájuk simítom a dossziét. Talán túl magabiztos leszek, hogy ilyen flottul megy minden, kifelé menet nem veszem fel a szemüvegem. Nem tudom, mi vezet, nem tudom, mitől hiszem el, hogy nem téveszthetek. Tévesztek. Irtózatos erővel felsikít a riasztó, vijjog, hiába csukom az ajtót, fogalmam sincs, mit kell csinálnom. Ezt az egyet nem kérdeztem meg, nem volt bekalkulálva. Nem hagyja abba, a dobhártyám már rég kiszakadt, reszketek, ijedtemben hívom a főnököm. Nem hallok semmit, hiszen vijjog a riasztó. Az irodát nem merem ott hagyni, nem merek lejjebb menni pár emeletet, hogy halljam is, mit mond. Drága gépek, tele van értékes kütyükkel a lakás. Hosszú idő telik el, lelki szemeim előtt megjelenik a rendőrség, a tűzoltóság, látom a rohamsisakos osztagot, a slagokat, de nem mozdulok, ordítok a telefonba, amiből nem jön hang, zokogok, végem van, kifogott rajtam, elég! Le fognak tartóztatni, vagy jön egy sunyi betörő, és miközben ott vinnyogok az alsóbb emeleten, kirabolja az egész irodát, mert biztos lesben állnak, á, nem tudok gondolkodni, a gyomromba fut a vijjogás. Az agyam frekvenciát vált, már az agyamban az egész, oda riaszt, ott süvölt, visít, üvölt.
Leülök a lépcsőre reszketni, lemondok mindenről, ez már sosem hagyja abba, vigyetek el, kötözzetek le! És akkor abbahagyja. Nem jön rendőr, tűzoltó, és még mentő sem értem. Simán abbamarad, beütöm a kódot, bezárok, lebotorkálok a lépcsőn, a cigis dobozban még pár szál, hívom a főnököm, nem kap levegőt a röhögéstől.
Azóta nem nyitok, nem zárok - alkalmatlan vagyok a riasztásra.

Nagy Gabriella


Megérkeztek a dobozok.

A folyóiratok külön stószokban sorakoznak. A képernyő tetején Marno János itt felejtett szemüvege.

 
El kéne kezdeni dobozt ragasztani. Ilyenkor inkább kimegyünk a konyhába...

Gyújtsunk rá, aztán...

Litera