Marcipános szivecskét majszolok a reggeli kávéhoz, az van ráírva: szívdesszert. Ki figyelte meg (rajtam kívül), hogy hol a költészet mostanában? Főleg a különböző ehető termékek neveiben. Mivel szürke és zsúfolt életünkben nem maradt számára hely, elköltözött belőle, és a fantázianevek birodalmában lelt otthont. Én hogy mást ne mondjak egy ételszállító cégtől rendelem az ebédet ebben a rohanó világban, legfinomabb desszertjük a rumosdiós piskóta vaníliakrémmel, kávéöntettel és tejszínhabbal. Ők úgy hívják: Édes álom.

          Szétszedtem a tegnapi verset, és elkezdtem újra összerakni. Eddig is nagyon jó volt, de hú, most aztán nagyon-nagyon jó lesz. Azt hiszem. De nem biztos.

          Ma nem csinálok semmit, csak naplót írok, meg verset. Ez jó, csak azt nem tudom még, hogy holnap mit fogok írni a mai napról, hogy egész nap naplót írtam?

          Folytatva a tegnapi alkotáslélektani párhuzamot közgazdaságtan és költészet között (ha már úgyse csinálok mást, csak írok), Petyus nevű barátom, aki Chicagóban elméletiközgazdász-professzor, és nem azonos Texasba szakadt sovány barátommal, akivel tegnap kávéztam, ugyanúgy meg van győződve minden tanulmánya írása közben, hogy most valami sosem hallott, világrengető dolgot ír, amire bizonyosan Nobel-díjat kap majd, ahogy én meg vagyok róla győződve minden versnél, miközben írom, hogy ez lesz majd a világirodalom legjobb verse. Ritkán lesz persze az, de arról is meg vagyunk mind a ketten győződve, hogy muszáj ezt közbe gondolni, mert abban a pillanatban, hogy az ember csak valami elég jót akar csinálni, megpecsételődik a sorsa, és óhatatlanul maximum közepes lehet az eredmény. És ha meg eleve csak közepeset akar… abból lesz a magyar filmvígjáték.

          Úgy működik, mint a grundfociban a büntető, egész pálya üres kapu – ahhoz, hogy középen beguruljon a labda, a jobb kapufát kell megcélozni, ha belsővel rúgod. Csak még azt is képzeljük hozzá, hogy függőleges a kapu, és a jobb kapufa van fölül. Vagy mondjuk a céllövöldében, ha lefele húz a puska, és fölé kell célozni ahhoz, hogy eltaláld amit el kell találni, ez talán jobb hasonlat, bár nem tudom, céllövöldében még sose lőttem, azt se tudom, mit kell ott eltalálni – macit? – ezért maradtam inkább a focis hasonlatnál, mert focizni már viszont fociztam, és elég nagy biztonsággal értékesítem az egész pálya üres kapus büntetőket.

          Szóval utólag aztán kijózanodik az ember, és látja, hogy ez is csak olyan lett, mint az összes eddigi tanulmány és vers a világon, és onnantól kezdve nem is érdekes már, kell egy következő, amiért megint lehet lelkesedni. Már csak ezért se jó befejezni a dolgokat. „Amit kezdünk, befejeződni vágyik” – ahogy a költő mondja. Ez az egyik legkevésbé igaz sor, amit valaha versben olvastam. Pedig nagyon jól hangzik, de szerintem a dolgok egyáltalán nem vágynak befeződni. Kezdődni, azt vágynak, aztán már legjobb esetben is csak abbamaradni, de leginkább lassan-lassan húzódni, vonaglani örökké.

          Ezt különben a naplómból tudom, hogy így gondolom, illetve hogy már húszéves koromban is így gondoltam, ami közben meglett. Az is kiderül belőle, amit már elfelejtettem, hogy 1997 december 30-án, mikor az egyik utolsó bejegyzés íródott, a Nappali Ház évvégi felolvasóestjén, amin iszonyúan izgultam, mert ez volt az első föllépésem nagyobb közönség előtt, ráadásul úgy lett megszerkesztve az est, hogy én közvetlenül Nádas Péter után és Esterházy Péter előtt következzek, mikor próbáltam a színpadot elhagyni, bevágtam a fejem, és Esterházy vállonveregetett, és azt mondta nekem: „Ez szép volt, fiam”, és én nem tudtam, hogy ezt a felolvasásra érti, vagy a fej beverésre.

          Szeretem a felolvasóesteket. Szeretem hallgatni ahogy költők a verseiket olvassák, egy csomó minden a helyére kerül, ahogy hallgatom, és belemászik a fülembe a hangjuk, utána sokáig, ha magamnak olvasom a verseiket, akkor is az ő hangjukon hallom. A tegnapi Lettre-est is nagyon jó volt, már csak emiatt is. Bár csak Parti Nagy Lajos olvasott verseket – olyan búsan és szívfájdítóan, ahogy szokta, a közönség el is andalodott rajta, és csak hallgatta fájó szívvel, némán, úgyhogy csak a markomba mertem röhögni, a másik kezemmel meg a könnyeimet türülgettem. A többieknek is mind nagyon jó volt a hangjukon hallani, amit írtak, még ha prózát olvastak is, Darvasinak is, Erdős Virágnak is, Háy Jánosnak is, Németh Gábornak is, de a legeslegjobban Lovas Ildikónak, aki olyan szép hangokat mond, hogy azokat már önmagában öröm hallgatni, túl azon, hogy nagyon-nagyon tetszett, amit olvasott, és el is fogom olvasni a Spanyol menyasszonyt, elhatároztam, pedig nem szívesen olvasok olyasmit, ami nem rímel.

          Ebéd után megnézek a Narancsvidékből egy újabb epizódot. Az ember nem is gondolná, mennyi sok problémával küzdenek a tizenhétéves milliomoscsemeték Californiában. Ezért jó ez a sorozat, mert ebből kiderül.

Aztán dedikálnom kell egy Maszat-hegyet egy középiskolában magyart tanító barátnőm igazgatónője unokájának. Ez a barátnőm kiírt korábban egy verspályázatot ebben a középiskolában, és engem kért föl zsűrinek, most fognak megjelenni a díjnyertes pályaművek az iskolai évkönyvben, meséli ez a barátnőm, és hogy az igazgatónő át akarja írni a verseket. Csak kicsit belejavít. Hogy mégis jobbak legyenek.

          Délután a Millenáris parkban egy másfél éves kislány rózsaszín ruhácskában egy rózsaszín dömperrel játszik. Elméláznék ezen, de menekülni kell, mert jön a vihar, egész biztosan lehet tudni, mert leröpülnek a műanyagpoharak és ásványizes palackok az asztalokról a vihar előszele okán. Nagyon konkrét előszél.