A mai délelőttről viszonylag kevés emlékem van: valamikor fél tíz körül egy nagy bögre tejeskávéval leültem a géphez, s amikor ránéztem az órára, fél három volt, délután. És kész volt a narancscikk, sőt: megszerkesztve, felképezve várja a megjelenést a Revizorban Bán Zsófi Dogyin-kritikája is.
Aminek nagyjából-egészéből egyetlen szavával sem értek egyet. Illetve ez így nem igaz: számos észrevételével, megállapításával nagyon is, csak épp a következtetésünk, vagyis az értékítéletünk szögesen ellentétes. És én nagyon szeretem az ilyen kritikákat meg az ilyen kritikusokat; lenyűgöz a gondolkodás frissessége, az asszociációk ereje, az elemzés mélysége és szerteágazó karaktere. Ugyanezért szerettem egyébként annyira Zsófi Próbacsomagolás című esszékötetét is; az angolszász irodalomban nagyon is honos, itthon azonban fájón hiányzik a kulturális-irodalmi esszének az a fajtája, amely az olvasót partnernek tekintve kalauzolja el egy ismeretlen vagy épp ismerős terepre, és ott új, sajátos világot mutat meg neki. Bármiről ír, kapcsolódásokat, rokonságokat, vagy tartalmas és jelentéses elkülönbözéseket talál, és élvezetesen – na jó, leírom ezt is: szórakoztatóan - közvetíti meglátásait.
Csak az a baj vele, mármint Zsófival, hogy nehéz rávenni az írásra; az ember először is tesz egy visszautasíthatatlan ajánlatot, amit Zsófi már szavak nélkül, puszta mimikával tökéletesen hárít. Aztán jön a verbális akrobatika, baráti könyörgés, zsarolás, nyomulás, agyára-menés – és még akkor is kétesélyes az ügy…
Ma valamiért a fél három után egyből hat óra lett. A szombat azért ideális munkanap, mert sokkal kevesebbet csörög a telefon. A normális emberek ilyenkor nem dolgoznak, nem telefonálnak – de akkor mit csinálnak vajon?
Mi minden esetre gyalog mentünk a Zeneakadémiára; Philippe Jarousskyval volt randevúnk. A harmincéves kontratenor francia dalokat énekelt – nincsenek nekem szavaim erre, elvégre csak műélvezni mentem, de azért elképedve hallgattam, hogy egy-egy kitartott hang mintha fuvoláé lett volna. Döbbenet, leginkább így hallgattuk mi, a zsúfolt ház. Jérôme Ducors kísérte zongorán, és két művel önállóan is szerepelt; pompás, könnyűkezű zongorista. Finom összjátékukat „színházilag” is élveztem, nézések, mosolyok, parányi biccentés – jól elbeszélgettek ők ketten. Öt ráadás volt, csupa bravúrszám; az egyikben – párbeszédes dal egy férfi és nő között – Jaroussky a közönség hangulatát az eksztázisig fokozva váltogatta a baritont a kontratenorral. Ő hegedűs amúgy, csöppet sem mellesleg.
Naná, hogy feldobva jöttünk ki; még vagy félórát taglaltuk a járdán az élményt, ismerősökkel, barátokkal, volt belőlük jó sok. És ott volt a Revizor szerkesztőségének a háromnegyede is – László Feri hivatali kötelességből, mondhatni; alighanem már írja is a kritikát. Jászay Tamás és én úri módon szórakoztunk… Aztán nyolcan barátok még beültünk egy kellemes helyre – itt a Faluban, persze, hisz csak két máshová valósi volt köztünk -, és hát jó volt, pont mint egy normális szombat este. Mindenki nagyon finomat evett – tudom, mert mindenkiébe belekóstoltam. Úgy csináltak, mintha ez nem lenne ellenükre – aki nagycsaládban nőtt föl, tudja, hogy az ilyesmit el kell viselni.
Egész héten hősiesen ellenálltam (nem esett nehezemre egyébként) – de ma begyűrűzött a lakásba a politika, aztán este az étterembe is. S. élénk figyelemmel és igazi állampolgári felelősséggel követi a nyomorúságos kormányfő-keresési tragikomédia minden jelenetét – tőlem már csak cinikus humorra és destruktív megjegyzésekre futja. Erre amúgy nem vagyok különösebben büszke – csak tényleg az a helyzet, hogy besokalltam az egésztől, leginkább attól, hogy egyetlen elfogadható indokot vagy érvet nem látok a felszínre sodródni, amely elfogadhatóvá tenné az elemi önérdek-érvényesítést. Azt hiszem, szégyellem magam mások helyett. Nincsenek illúzióim, sötét évek elé nézünk: akik most hataloméhesen, bosszúszomjasan és ugrásra készen várnak a sorukra, a végromlás egy másik fajtáját hozzák majd ránk. Még jó, hogy végromlásban rutinosak vagyunk – túl szoktuk élni.
Holnap is fesztivál – hogy megint a lényegről beszéljek; Haydn-bemutató az Operaházban. Amúgy már beállt a leginkább külföldi fesztiválokon menetrendszerűen elhatalmasodó érzés: folyamatosan lemaradok valamiről, mert nem tudok egyszerre két helyen lenni. Nem elég, hogy kihagytam az állítólag fantasztikus Joshua Bellt és a szintén agyondicsért Max Raabét, de vétkes mulasztásnak számít a Szemianyuk is (Addams Family orosz módra – a szentpéterváriak hozták), és már tudom, hogy az lesz a másik szentpétervári színház előadásában a Mogucsij rendezte Nem Hamlet is. Azért mondom ezt, hogy aki teheti, menjen el ma (vagyis vasárnap) este a Tháliába…
Együtt nő a két lista: a láttam meg a nem-láttam. És most, ebben a pillanatban átugrott a komputer órája két óráról három órára: az időszámításban kitört a nyár.

Csáki Judit