hirdetés

Könyörgés irgalomért

2010. április 13. - Esterházy Péter

I’m old fashioned, fújta az Úr. - Esterházy Péter ma hatvan. A literán e héten az ő naplóját olvashatják, amelyet hat álruhás EP és egy valódi ír. Íme, a második.
hirdetés

   “Bovaryné én vagyok, mondta Flaubertné.”
   Esti szerette a parafrázist, mint anya a hülye gyerekét, elvtelenül, forró bűntudattal, szerette a parafrázis kenetteljes kínosságát, szerette suta nehézkességét, meg persze azt, hogy fölös tereket szorít ki magának, tulajdonképpen mindent szeretett benne, talán azt az egy vonását kivéve, hogy nem szerette eléggé, mégis, ha ránézett, hát némi utálattal ismerte be, mintha csak magamat látnám.
“Az álmodtam, hogy felébredek, és egymással játszom.”
Ránézett a naptárra - mit ad isten, éppen Lukács György születésnapja volt.
  Kiszámolta, műhelygond!, “diktálják, kolléga urak”, ez a mai lesz a hátralévő életének első napja, úgy döntött, avval tölti, értsd jól, amihez az olaszok után a legjobban értett,  (a)  (S)semmivel.
Új szokása lett ez, neki, a réginek.
Kimegyek, elszívok egy semmit, mondta váratlanul, még tavaly, egy novemberi estén, pilinkézett a porka hó, szitált, már a kacsa után voltak, itt, hatvantájt, ebben a kontextusban ez még rozmaring, káposztás cvekedli érzékenyen odakapatva, durvára tört színesborssal, etc, Esti családja vette a lapot, szemérmesen elfordult, mint aki nem akarja, hogy nevetni lássák.
Azok a gyors, karcos, szűrőtlen semmik!
Négy-öt kapkodó belégzés, Estit elragadta a zabálás őrülete, habzsolva semmmizett, akárha csíkos tébécépizsamában, a szanatórium mögött,  aztán a szőke semmik, Hercegovinából, álmodozó arckifejezés járt hozzájuk, meg persze kávé-konyak, a párizsi csempész semmik, sárga kukoricába töltve, a töltényhüvelynyi, muszka semmik, egyujjjas bundakesztyűben, mi tagadás, Esti a semmi Donja volt, spleendid (sic!) talentum, pluszba rá még önmaga Leporellója.
Végigpróbálta a készletet.
A magány megrészegítette, így, részegen tovább semmizett a hálóban, a zuhany alatt, az éléskamrában és az előszobában, sőt, rövid időre még az ételliftbe is bekuporodott, egy vékony, lila, aranyszopókás, alig-milligrammos női semmi erejéig.
Végül, ebéd után, jó fertályórás, dominikai semmit vett ki a humidorból, Montaigne, állt a méregzöld gyűrűn, izmos kis  robusto, egy slukk, mint egy bekezdés, a fűszeres középső harmad után rozsdás, őszi utójáték, telt, fás ízek, némi pörköltmogyoró, igazán szépen hal meg, hamu és gyémánt, kezdőknek nem ajánlott.
Takarékosan végigszívta.
Könnyű szédülés fogta el, úgy döntött, kilép az utcára, úgymond, levegőzni.
Vállára vette kedves gabardinját.
Szemetelt az eső, rézsutosan - szabadnapos fény! -, fölnézett, előre tartotta a kezét, mintha csak kézcsókra, elképzelte, milyen volna onnan jutni májfoltokhoz, a fölső kapcsolattól, egyenest az égből faszolni a múlást, megrázkódott, és elhessegette a gondolatot.
Az utca túloldalán a strand látszólag üres volt, amint az szép szokása ilyenkor, áprilisban, ám távolabb, az arabok számára fönntartott medencék mellett, észrevette a három Baradlayt, atlétában, fekete öltönynadrágban passzolgattak, vicces temetésen, mit sem törődve az esővel, Esti meglátta a szép mozdulatot, ahogy Eugén, lassított fölvétel, kicsapja homlokából a nedves hollószárnyat, mint egy zsúrfiú.
Idegesen remegett az orrcimpája, Estié!, harmadfű csikóé, jelentsen ez bármit is.
Pénzbe játszanak!
Letették a lét (et?) a tégla alá, ahogy az Ebédlő meg Törő a Palatinuson, már akinek ez mond még valamit, gondolta Esti.
Keresni kezdte az ellenfelet.
A Prém, a Nagykovács meg a kis Köves.
Úgy jöttek, akár a Cheyenne emberei, a talpuk alól miriád cseppet szórt a súlyos haraszt, kakukkfű, medvelánc, gyöngyös beléndek.
Esti belekapaszkodott a kerítésbe.
Már három éve nem játszott, édes Istenem, makacs porcgyanú, maródiak listája, hol van az már, az orvosa, aki amúgy éppen a megszólalásig volt a Dietrich-Fischer Dieskau, gyöngéd szeretettel fogta két tenyerébe Esti térdkalácsát, mintha sebzett gerle volna, vagy máris ásatáson volnának, széttartó esélyekkel - hogy evvel futballozzál, szegény Yorick, az finoman fogalmazva is létezhetetlen.
Majd berakunk ide valami szép, angol kerámiát, mondta a doktor, és megkocogtatta a hivatkozás tárgyát.
Az ún. mérkőzés dramaturgiai kilátásait tekintve a klasszikus giccs volt, HBO 2, vasárnap délelőtt, Prém az első percben lőtt egyet nagyjából a Kígyó térről, de a Baradlay fivérek szívós, alattomos mezőnymunkával fordítottak, mély talajú pálya, vezette Vízhányó, négy-egynél viszont, mintegy varázsütésre, elfáradtak, Prém rögtön megérezte a vér szagát, gyorsan vágott még kettőt, aztán megpattant egy lövés a Ricsi hátán, hulló falevél, suttog vabeszél.
A kis Köves két percre rá elment egy rossz passzal, és már vezettek is.
Nem volt világos, Eugént melyik Baradlay küldte el előbb a kurva anyjukba, Ödön vagy Richárd, ááá, csak ön után, Herr Weisz, ahogy - beszélik, in concreto ifj. Tábori - id. Tábori mondta volna a gázkamra ajtajában.
Jenő ment a labdáért, ahogy visszaért, hanyagul Ödönre pöckölte, elindult a lepattanóval, elhúzta a csodálkozó Prém mellett, a félpályánál egy könnyed biciklivel becsapta a rámozduló Kövest, és pár lépés után adott egy szép, minimo calculo kétszemélyes férfiernyőt a túl korán kifutó Nagykovácsnak.
Hogy meg ne ázzál, öreg, azért. A te korodba.
A labda a gólvonalon pattant volna, ha és amennyiben lett volna gólvonal.
Kicsit túl van fújva, mondta álmatagon a Jenő, és lendületből lement a pályáról.
Hova a picsába mész, kérdezte a legidősebb Baradlay.
Anyádéba. Miért, az előbb nem oda küldtél?
Hülye vagy, fűzfa? Hatos a meccs.
Te tudod, te vagy bent.
Ne csináld már, Jenci, szólt rá most már a Prém is.
A fiú nem fordult vissza, csak a balkarját lökte föl,  ide-oda forgatta a kézfejét a levegőben, lukat fúrt, inverz üreget, osztotta szépen, kinek, ami jár, a tagadást, a köszönést, mindent.
Esti, mint egy álomban, előre látta, ami történt: Prém fölnézett, jegesen, akár egy kényúr, és egy mozdulattal magához rendelte.
A járdára lökte a trencskót, és átlépett a kerítés hirtelen nyílt résén.
Csodálkozva észlelte, hogy a kabát alatt eleve atlétát visel, noha amúgy az atléta volt a halála, ennek itt mégis aránytalanul megörült, a boldog időkben, amikor még futballista volt, nemegyszer a legaljasabb praktikákra vetemedett, csak hogy ne kelljen levenni a trikóját, kész volt az erőviszonyok finomszerkezetére hivatkozva bármikor elárulni frissen választott csapatát, és átállni az  ellenséghez, csak azért, hogy ne kelljen félmeztelenül játszani.
Mert az opció, hogy nem áll be, az volt létezhetetlen.
Van a meccseknek egy bizonyos, elátkozott negyedórája, amikor az Úr tapintatosan félrenéz.
A szakírók rendesen az ilyesmit hívják meddő mezőnyfölénynek. Övék a megvetés, nézett le mégis Prémékre az Úr, ám, kétségtelen, mint egy bonus track, övék a középpálya is. A két Baradlay durcásan hátravonta magát, és flegma, elérhetetlen labdákkal, meggyőződés nélkül indítgatta Estit, aki lassan, de biztosan unni kezdte az egészet.
Aztán mégiscsak összeszedett egy kósza labdát.
Hátratolta a Baradlayaknak, azonnal lefordult Kövesről, majd két rövid lépés után, valami régi ösztöntől hajtva, felugrott a levegőbe, hogy - elszabadult hajóládát -  elkerülje a páros lábbal becsúszó Prémet, a pirosért mész?, kérdezte tőle az őszinte érdeklődés hangján, aztán felgyorsított, már csak néhány lépésre volt a kapu elé fagyott Nagykovácstól, erre már Ricsi is megneszült, és egy szükségtelen, ám épp a szükségtelenség miatt érdek nélkül tetsző, lágy íveléssel, ezúttal pontosan, Esti elé tálalt.
Kispillanat!
Goethével és Gothárral szólva, megállt az idő.
Az égen néma, álló csillagok.
   Esti, akár egy féreglukban, egyedül maradt, ám akármerre nézett, gólokat látott, kicsiket és nagyokat, elegánsakat és szellemteleneket, evidenseket és nagyvonalúakat, és hát igen, olyanokat is, amikor közelről nem hibázott, de tényleg, mintha Geleta Pál, térdig ezüstben, életnagyságú hologrammokat készített volna róluk, róla és a góljairól, egész hosszú, fájdalmas és szenvedélyes életében, úgy ragyogtak és lebegtek a holdfényes Rómain, és távolabb is, a TTVE pályán, mi több, azon is túl, a Tromos gyűlölt, hátsó betonján és az egykori Berzsenyi Dániel Gimnázium udvarának rettenes, barbár salakján, egészen a horizontig, ott ragyogott valamennyi gól, amit valaha rúgott.
Lassan megértette, hogy az Úr, akit lelki szemeivel a végső útjára készülő Chet Bakernek


látott, megajándékozta egy lucidus pillantással, és ez a tudás nem hagyott kétséget afelől, hogy ez a gól lesz, ha berúgja, élete utolsó gólja.
Esti, arcán a harag mint félelem, hirtelen meggyűlölte a szívében támadt, jeges űrt.
Amióta az eszét tudta, azért imádkozott, hogy meg ne tudja, majd, ha valamit utoljára csinál életében.
Kemény éjszaka borult fölé, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer és kő szagát hozta, néhány utcával arrébb, mintha egy autó siklott volna hosszan a nedves úttesten, elsuhant, és nyomában távolból jövő zavaros kiáltások törték meg a csendet. Aztán teljes súlyával visszahullt rá a csönd, mely égbolt és csillag. 
Esti, akárha villámfényben, megvilágosodott.
Éjszaka és nappal eldöntötte, melyikük mi, eltűntek a gólok, és amennyire a rongyszürke felhők engedték, átszivárgott rajtuk valami alamizsna fény - a labda mégiscsak megérkezett Esti rüsztjére.
Kivárt egy verslábnyit, konrétan egy morát, egy jelöletlen, késői Albert-idézet mellett döntött, valahonnan a hetvenes évekből.
Alamuszi pillantást vetett a Nagykovácsra, látta, hogy a sokattűrt férfi sápadt, látta, ahogy enged, csúszik szét a lába. Pár éve még, vagyis egy örökkévalósággal ezelőtt, Esti puhán maga elé ejtette volna a labdát, aztán nyugtató jelleggel rálépett volna, végül egy kicsi, gyors, ám végtelenül gonosz bokamozdulattal, spiccel adott volna kötényt a bekknek.
I’m old fashioned, fújta az Úr.
   Esti meghintáztatta a labdát, “épp csak, hogy érezd”, és “egyszerűen, apám, mint egy raklap”, beemelte a Nagykovács ölébe. Prém nem látta, épp tápászkodott föl, kapaszkodott bele egy sáros fűcsomóba. Köves felüvöltött. A Nagykovács, szeme tenger egy rémálomban, zavaros tekintettel a két saját kezére nézett.
Úgy állt ott, mint egy epitheton ornans, a felvágós és rátarti hátvéd, mint a hülyeség eleven szobra, szorította magához a labdát, apásan, mégis valahogy idegenkedve.
Csak várd meg, papuskám, majd ha beszél, onnantól kezdhetsz vele valamit.
Esti lehajolt, letépett egy hosszú fűszálat, és a fogai közé lökte. A fájdalom váratlan volt, fehér, alig tűrhető, a kerámia fájt a térdében, pedig az nem fájhatott, mert nem volt neki mivel.
Fájdalom, Kovikám, a kezedhez ért a pettyes, röhögött Richárd alattomosan.
Esti intett neki, hogy rúgja csak, nyugodtan, kicsit túljátszotta, hogy lépni se tud, mintha egy olasz vígopera fináléjában volnának.
Udvariasságból megnézte, ahogy Ricsi spiccel alápörget, beemeli húszról a hatodikat a két kuka közé, Prémék üres kapujába, aztán sántikálva elindult a kerítés felé.
Lasciate ogni speranza, énekelte egy láthatatlan kórus.
I love the moonlight, I love the old fashioned things, the sound of rain upon a window pane, this starry song that April sings.



Mi van, öreg, nem kell a lé?, döfte a hátába a kis Köves.
Leben und leben hagyni, gondolta Esti, mert szerette a parafrázist, mint anya a hülye etc., lásd fentebb, keretes szerkezet.

 

 

 

Esterházy Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
cardenio cardenio 2010-04-14 17:03

bár a filmrészletek beékelésének ténye / :) / nem rá vall...

cardenio cardenio 2010-04-14 16:56

Nekem is Parti Nagy-nak tetszik...

Edgar Edgar 2010-04-14 16:37

Ez szerintem Grecsó. Az előző meg Tarján Tamás.

fourjack fourjack 2010-04-14 14:49

www.szexmanifesto.blog.hu 12345678 sok! nem fair lenyomni az ember reklámáját, úgyhogy sajnálom, de copy-paste: Hát ez már döfi! Már másolnia se kell, illetve ollóznia se kell Esterházynak, eleve az ő neve alatt írnak! - ez aztán a keleti kényelem... Igaz, a vendégszöveg ajándékozási aktust én találtam ki, mikor megszólaltattam egy csomó jófej pasit a Szomjas oázisról, és Esterházyval ezt mondattuk: „A 17 hattyúk óta nem tartottam ennyi eredeti szerzőnőt a kezemben.” "Esterházy Péter" - szerző http://szomjasoazis.blog.hu/2009/08/06/mit_mondtak_a_szomjas_oazisrol A félreértések elkerülése végett a többieket valóban idézzük, tehát a saját véleményüket mondják, szívből és igazán, le lehet ellenőrizni! Kepes András, Makk Károly, Vekerdy Tamás, Bakács Tibor Seettenkedő, Csányi Vilmos, Hajós András http://szomjasoazis.blog.hu/2009/08/06/mit_mondtak_a_szomjas_oazisrol

12345678 12345678 2010-04-14 11:53

Parti Nagy?

12345678 12345678 2010-04-14 11:52

Parti Nagy?