Szaporodnak a megválaszolatlan drótpostaküldemények. Vava (Radoslav Petković) írja lelkesen Újvidékről, hogy igazam volt, lenyűgözte az Utas és holdvilág. Most már a Pendragon legendát olvassa, és nem érti, miért nem adták ki eddig Szerbet szerbül. Feltétlenül rá fogja beszélni valamelyik kiadót. Vava Budapesten volt a könyvhéten, és egy zsákra való magyar irodalmat szedett össze angolul. Többek között a Harmonia Caelestist, aminek véletlenül éppen tegnap kaptuk meg a vadonatúj román kiadását a fordítótól, Annamaria Poptól. Amióta Gabi is fordít, kezd felgyűlni nálunk a román nyelvű irodalom a többi mellé. Minden vízszintes felületet könyvek borítanak el, a helyzet kétségbeejtő, és egyúttal reménytelen is, ha arra gondolok, hány élet kellene az elolvasásukhoz, holott ezt az egyet is eléggé elhasználtam már. Ismerek két kedves, őrült embert, akik budapesti belvárosi lakásukat azért cserélték el két vidéki panellakásra, hogy az egyikben elférjenek a könyveik. Valószínűleg mi is ugyanilyen őrültek vagyunk; az pedig biztos, hogy annak látszunk. Amikor, vagy tizenöt éve, a Kertvárosból Uránvárosba költözködtünk, Marika, leendő szomszédasszonyunk egy ideig sajnálkozva figyelte, hogyan cipelem föl ládaszám a könyveket a felfogadott rakodómunkásokkal együtt, aztán félrevont, és bizalmasan, halkan, nehogy a munkások meghallják, felvilágosított, hogy ismer egy helyet, ahol le lehetne adni ezt a sok könyvet, még pénzt is adnának érte, igaz, nem sokat. A költözködés egyébként reggel kezdődött, és a rakodók fél kettő körül lázadozni kezdtek. A főnökük úgy tudta csak lecsillapítani őket, hogy az utcáról fölfogadott még két fiatalembert.

     Vajon lázadoztak volna-e, ha egyéb javakról van szó? Egy kicsit most eltűnődtem, mi lenne jó példa itt, mi az, amiből még sok lehet egy háztartásban, és nehéz is. Egy valami jutott csak  eszembe: a bor. Különféle borok különféle évjáratai, palackozva. Lehet, hogy az tiszteletet keltett volna, hiszen valamiféle gazdagság jele. Habár… Magyarországon tizenöt évvel ezelőtt csak kétféle bort ismertek: a fehéret és a vöröset. Az előbbit kizárólag fröccs formájában, az utóbbinak pedig egyezményesen "egri bikavér" volt a neve. És általában sört ittak helyette.

     Akinek sok könyve van, az egy kicsit tökkelütöttnek számít Magyarországon. El sem mondható, mekkora hátrány ez a nemzetek vetélkedésében. Eszembe jut a román tanító, aki 1972-ben, egy istenháhatamögötti mezőségi faluban barátságos erőszakkal betessékelt a lakásába, és büszkén megmutatta a könyvtárát. Racine-t láttam ott, többek között. Franciául. Tetszene mutatni nekem egy magyar tanítót, aki, akár csak magyarul is, Racine-t olvasott? Vagy aki tudja egyáltalán, ki a franc ez a Racine? Vagy olyant, manapság már, aki egyáltalán bármit olvasott?

     Ez a helyzet csak az utóbbi években változott valamelyest. A változás azonban nem örvendetes. Aki olvas, az nem (csak) tökkelütött, hanem valószínűleg zsidó is. A műveltség kapott egy vajszínű, paranoid árnyalatot. Az olvasás, de tovább megyek, a tényekre, adatokra való mindennemű hivatkozás a nemzet elleni alattomos összeesküvés része. Magyar ember érzi az igazságot, nem tudja. Így aztán nem is lehet becsapni őtet.

     Tegyük fel, hiszen feltehető, hogy az a mezőségi román tanító soha nem vette a kezébe a Racine-kötetét (bár, hogy beszélt franciául, azt tanúsíthatom). Még akkor is: Racine-t nem olvasni egy dolog, és más dolog hülyének nézni azt, aki igen.

     Az általános elbunkósodásnak, amely a szemünk előtt zajlik, maga a műveletlenség csak a kisebbik, viszonylag ártalmatlan -- mert visszafordítható -- részét alkotja. A nagyobbik, veszedelmesebb összetevő a tahóság megrendíthetetlen, agresszív önbizalma és az, hogy fölfelé terjed. Hovatovább az egész középosztály elsüllyed benne, ráadásul az elit egyes csoportjait (médiaértelmiség) is bekebelezte. Ezzel a visszafordítás lehetősége vész el.

     Vava egyébként olvasta Miljenko (Jergović) őrületes kirohanását a Harmonia ellen, és most kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzá. Szerintem tetszeni fog neki, ha már - mint írja - Szerbnél is a morbid romantika ironikus újraírása ragadta meg. Megjegyzi amellett, és azt hiszem, igaza van, hogy Szerbet eközben korántsem hagyták érintetlenül Fludd és a rózsakeresztesek; és hogy ő tapasztalatból ismeri ezt az érintettséget. Naná, legújabb, Bizánc hanyatlásának és pusztulásának éveiben játszódó regényében (A halál tökéletes emlékezete) a lélekvándorlás lehetőségével játszik.

     Animula vagula, blandula… Vándorolj, kósza lelkecske. Megint meghalt egy osztálytársam. Sovány, hórihorgas, halk szavú fiú volt, tizenhét éves korában Európa-bajnok repülőmodellező. Hüvelykujjnyi benzinmotorokat hordott néha a zsebében.Nem túl találékonyan Colosnak hívtuk. Gyorsan megjött a rossz hír, mi még mindig osztálytársak vagyunk, számon tartjuk egymást. Évente találkozunk is, majdnem mindenki eljön, még Lexi is hazarepül ilyenkor Angliából. Aki meg nem jön, annak sajnos jó oka van rá. Két öngyilkos, egy alkoholista, egy áramütés. Colos rákban halt meg. Már három éve beteg volt, de ezt egyikünk sem tudta.