Ez a hét annyiban lesz más, hogy naplóírással kezdődik és azzal fog végződni is. Nem mintha naplót nem lehetne bármikor, az év bármely napján, hetében, hónapjában írni, de ez most más lesz. Időzített bomba, megfelelő mennyiségű robbanóanyagnak megfelelő időben kell robbannia. Persze nem lesz semmiféle robbanás (errefelé ilyesmivel nem is jó viccelődni), minden marad a maga helyén. Az időzítésre azonban oda kell majd figyelni. Napi rendszerességgel nemigen írtam eddig, nem vagyok egy hírlapíró alkat. Viszont nem rossz ötlet, akár a Thomas Mann-féle napi egy oldal sem, amint lezárul az év, megvan a 365 lapnyi szöveg. Nem semmi, főként ilyesvalaki számára, aki a líra kis formáiban, legfeljebb pedig 7—10 oldalas kritikákban-tanulmányokban gondolkodik idestova három évtizede. Ennyi év után rögződnek a szövegterjedelmek, nem is tudom, hol, de rögződnek – s ha már három évtizednyi időre lehet visszatekinteni, jobb, ha nem tekintünk vissza. Még jobb, ha letagadjuk, ha le tudjuk tagadni – mit is?
          Közben sorra feltámadnak a naplóolvasás emlékei. Mindig szívesen olvastam naplót, önéletírást, önéletrajzi regényt, emlékiratot, bármilyen emlékezetszöveget. Középiskolai éveim egyik kedvenc olvasmánya ebben a műfajban az Ítélet nincs, később a majdnem-névrokon Vas István többkötetes memoárregénye volt. És a Füst Milán-napló! Valamelyik könyvhét legsúlyosabb és legdrágább kiadványa volt. A súly pedig, bár nem irodalmi kategória, mégsem elvetendő körülmény. Könyvtárunknak legalább 80-90 százalékát a határon cipeltük át, jobbik esetben gépkocsival, de volt rosszabbik változat is: vonaton, kézben. Az olvasásnak határon túl ilyen súlya is van. Az utóbb beszerzett, kerekeken húzható bőrönd megváltás, kész felüdülés. S akkor még mindig marad a vámőrök pásztázó tekintete, bár mostanában egyre inkább alábbhagy ez a tekintet. Egy alkalommal azonban a csomagtérből az összes könyvet be kellett hordanunk a vámépület egy helyiségébe, egy asztalra, hogy átnézzék, nincs-e kivágva az oldalak közepe. Soha nem jutott volna eszembe, hogy így lehetne drogot csempészni, hogy a könyvek erre is valók. Amikor az utóbbi 10—12 évben erre felénk több ízben is felmerült a menni vagy maradni kérdése, én erre mindig azt válaszoltam, s félig-meddig komolyan is gondoltam, hogy amiatt maradtunk, mert agyrém lett volna a könyvtárunkat visszavinni azon a  határon, amelyen egyszer már áthoztuk. Egy-egy könyvhét persze kész vérveszteség, gondolom, a Karácsonyi Könyvvásár sem lesz kevésbé az. Tavasszal Könyvfesztivál, s maradna az ősz mint könyvek tekintetében kevésbé húzós évszak, olyankor viszont, iskolakezdéskor a gyerekeim tankönyveit kell beszereznem. De elvagyunk így, könyvek között, sőt úgy hiszem, ez az egyetlen mód arra, hogy elszigetelhessük magunkat a Balkán azon vonatkozásaitól, amelyek nincsenek éppen ínyünkre. Mindenkinek megvan a maga életképlete, ebben a Gutenberg-galaxisban én ily módon tudtam, tudok egzisztálni a Balkán, szűkebb értelemben Vajdaság, még szűkebb értelemben Topolya életkeretei között. Meg oly módon, hogy amikor megritkul körülöttem a levegő s fojtogatni kezdenek az itthoni reáliák, kimozdulok – hol északra, hol délre, hol Pest, hol Belgrád felé, miközben az arany közép Újvidék, a vezérfonal pedig a Duna.
          Gyerekkoromban külön csapásként éltem meg, hogy szülővárosomnak, ahol ma is élek, nincs nagyobb vízfelülete. Amikor a Vénusz nevű fürdő már annyira tönkrement, hogy üzemeltetése életveszélyessé vált, s nem volt többé alkalom fürdésre, a rekreációs központnak nevezett új monstrum meg még nem épült meg, fulladoztunk a poros, tikkasztó alföldi nyarakban. Azután egyszer csak hirtelen közöm lett a vizekhez. Jött Újvidék, Pest, majd Belgrád a Dunával, nyaranként az Adria, főként az északibb, tisztább, csendesebb és kulturáltabb része, a hetvenes évek végére pedig városunkban a jóformán semmire sem alkalmas, elszennyeződni hagyott Krivaja/Bácsér folyása mentén a Betyárvölgyben mesterséges tavat, víztározót létesítettek.
          A napló időfüggő műfaj, én meg temporalitás helyett folyton terekben és vízfelületekben gondolkodom. A vízzel elárasztott Betyárvölgy azonban megér egy misét, vissza is fogok még térni rá.
          Bevallom, még a hétfőt megelőző hétvégén el akartam kezdeni ezt a szöveget, csak az tartott vissza, hogy nem szerettem volna megkerülni az egyes napok aktuális történéseit. Így csak néhány felmerülő gondolatot, tűnődést vetettem vázlatosan papírra, s amint ez megvolt, engedett a görcs, utána izgatottan vártam a mai napot, hogy mint egy kísérleti tárgyat, kitegyem magam a pillanatnyi benyomásoknak, élményeknek. Ha más tenné ezt, kísérletezne velem, sértene, így azonban, hogy magam vállaltam, egyenesen kihívás. Még soha nem vártam türelmetlenebbül a hét elejét, amikor állítólag – kivált hétfőn reggel – a fű se nő. Nem is történt sok minden: szokásos hétkezdés. Megtartottam az óráimat, s a magyar századforduló és a Kosztolányi-regények virtuális terei, fiktív világa után szinte anyagszerűen, jólesőn rontott arcomnak a Duna-parti kásás, hideg levegő. Újvidéken is, Topolyán is karácsonyi vásár van, sokan jönnek-mennek, tele a város, a levegőben érződik az ünnepi készülődés hangulata. Citrom- és narancssárga illatos gyertyát vettem meg egy gömb alakú pirosat, kezdetnek ennyi elég.
          Közben átestem a kereszttűzön, megíródott a napi szövegdózis, nem is olyan borzasztó, mint amilyennek gondoltam, menni fog ez, bár hosszú még a hét. Az utcán a járda felett egy réteg sötétség, fölötte, nem sokkal az erkély felett ezüstös derengés, az ablakon bevilágít a hold, pénteken telihold volt, kívánni lehetett volna valamit, de megfeledkeztem róla, szombaton este meg már beborult, valahol a felhők mögött volt a hold. Ilyen is volt a hétvégém: borult és felhős. Kifelé az olvasólámpám fénye fúródik a sötétbe, vibrál a számítógép képernyője, a gyerekszoba felől egyenletes lélegzés hallatszik, lassan vége a napnak, útnak indul a szöveg, a világháló valamely pontján majd fennakad. 

Harkai Vass Éva