hirdetés

Könyvszalon, teaház

2018. március 9. - Forum Könyvkiadó

Miben más vajdasági, mint felvidéki kisebbségi magyarnak lenni? Persze az ember azonnal hasonlítgatni kezd. Viszonylag hosszú (igazából rövid!) ott-tartózkodásom alatt azt voltam kénytelen észrevenni, mennyivel könnyedebbek, gondtalanabbak az ottani magyarok... – A Forum Könyvkiadó záró naplóját Dancsó Andrea írta.

hirdetés

Még egyetemista lévén a tavalyi év második szemeszterét szerencsém volt ösztöndíjjal a pozsonyi Comenius Egyetemen tölteni. Ez nem csupán azt eredményezte, hogy megismerhettem egy hozzánk hasonló, mégis más kulturális közegben alakuló kisebbségi létmódot. Folyamatosan azt kellett magyaráznom az új környezetemnek, ki vagyok, honnan jövök, hogy működik ez és az nálunk. A folytonos öndefiniálás és -meghatározás jót tett. Igaz, az itthoni közegből hosszabb időre való kimozdulás is.

Miben más vajdasági, mint felvidéki kisebbségi magyarnak lenni? Persze az ember azonnal hasonlítgatni kezd. Viszonylag hosszú (igazából rövid!) ott-tartózkodásom alatt azt voltam kénytelen észrevenni, mennyivel könnyedebbek, gondtalanabbak az ottani magyarok, meg persze azt, hogy Szlovákiában a helyzet mennyivel jobb (ezt persze jelentősen megkérdőjelezték az utóbbi hetek megdöbbentő eseményei, de a felszín mindenesetre eddig nyugodt volt). A dolgok valahogy szép csendben működnek, az emberek támogatják egymást, de legalábbis nem próbálják meg minden áron a Dunába fojtani a másikat. Az egyetemi előadások keretében alkalmam volt rövidke bepillantást nyerni az irodalmi intézményrendszer történetébe is, és a leginkább szembetűnő az volt, hogy az ottani magyar intézmények legtöbbje sokkal fiatalabb, frissebb alapítású. Ezzel szemben hazajőve egy idén 61 éves könyvkiadónál kezdtem el dolgozni, és egy éve szerkesztőségi tagja vagyok egy 84 éves folyóiratnak. Így a 25 évemmel és vajmi kevés élettapasztalatommal a hétköznapokban az olcsón és gyorsan elkészíthető, de egészséges és laktató ételek receptjei mellett olyan stratégiákat kutatok, tanulgatok, hogy mi módon lehet konstruktívan viszonyulni ahhoz a hosszú évtizedek alatt mások által felhalmozott hozadékhoz, mely lényegében maga a jugoszláviai/vajdasági magyar kultúra. Hogyan lerázni magunkról azokat a súlyokat a mindennapokban, melyekhez már mindenki annyira hozzászokott, hogy már-már perverzióként ragaszkodik hozzájuk? Az ember egyszerűen megpróbálja csinálni a dolgát – úgy, ahogy azt a legjobbnak látja.

A kiadványok, a könyvek tekintetében a Forum az utóbbi évek legjobb időszakát éli. Külön kiemelném az új arculatot, mely egy meghívásos pályázat eredménye. Még folyamatban van a teljes átalakulás, de úgy gondolom, hogy ez az arculat összhangban van a kiadó mai törekvéseivel, valamiféle új erőt kölcsönöz majd neki. Persze soha nem tagadtam a folytonosság fontosságát, úgy vélem, szerencsés, hogy a Forum Könyvkiadó 61 éve él és létezik a Vajdaságban. És tekintsünk most el a fölött a kérdés fölött, hogy hány éve van még hátra, mert – megszerettem. S így leírva talán kicsit bizarr, de a mindennapokban nem okoz nagy fennakadást, hogy 25 évesen egy 84 éves folyóiratot szerkesztek: szeretem. Mérhetetlenül kedvelem és tisztelem azokat az embereket – egytől egyig –, akikkel együtt dolgozhatok. Egyesek ebbe belterjességet magyaráznak, én szeretném azt hinni, hogy ez csak egy szellemi közösség bizonyítéka.

Mindenesetre nem könnyű egészséges viszonyban maradni a múlttal. Azzal a múlttal, amit örököltünk. A vajdasági magyar kultúrában életvitelszerűen tevékenykedni igencsak bipoláris vállalkozás. Az optimista és ambiciózus időszakokat rendre felváltják a depressziós periódusok. Az egyik héten alig alszom, munkából hazaérve dolgozni kezdek, mert úgy látom, van értelme annak, amit csinálunk, a következőn pedig azt számolom, hány év múlva vonulhatnék ki legkorábban bármiféle nyilvánosságból, mondjuk mi módon nyithatnék egy teaházat Újvidéken, egy olyan országban, ahol a teakultúrának még híre sincs, vagyis hát volna, de a minőségi tea drága, nem lehet eladni, így természetesen venni sem. Mindennek ellenére a helyzet összességében nem olyan rossz, bár a hogy vagy kérdésre általában csak nem tudommal válaszolok.

Szerencsére az élet zajlik, nincs idő sokat filozofálni. A Forum Könyvkiadó rengeteg könyvbemutatót szervez évente a legkülönfélébb helyeken. Az eheti beosztás: kedden Szeged, Kocsis Árpád könyvét, a Magvetővel közösen kiadott Oktopuszt mutattuk be, szerdán Szabadka – a Forum rendszeresen ellátogat az ifjúság számára is érdekesnek bizonyuló köteteivel a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumba (és más gimnáziumokba is), ezúttal Tékiss Tamás ifjúsági regényével, a Samu sejtivel és szerzőjével ismerkedhettek meg a gimnazisták, csütörtökön Budapesten, a Fugában léptünk fel Antal Szilárd fotóalbumával, A rejtett várossal, pénteken pedig az Újvidéki Könyvszalonon volt sajnos már szimbolikusnak is alig mondható bemutatkozásunk. A Könyvszalonon a Vajdasági Rádió és Televíziónak külön standja van, pénteken a rádió magyar adásának munkatársai, Balázs Attila és Patócs László élő adásban a fordítással foglalkoznak, többek közt a Forum traN(S)akció nevezetű fordítássorozatával. A nézőtéren nem vagyunk sokan. Miközben kiváló könyvekről folyik a beszélgetés, ismét rám telepszik valami kiábrándító érzés: az egész napra rányomja a bélyegét a történet, amelyről kollégám, Rajsli Emese írt nemrég a naplójában.

A bemutatkozások végén a vásárcsarnok előtt próbálunk átturakodni a kivezényelt általános és középiskolások tömegén. Kissé bosszankodva, félhangosan megjegyzem: „Istenem, ez a sok gyerek..." Azonnal választ is kapok, magyarul. Egy fiatal fiú nevetve kér elnézést: „...azért nem vagyunk olyan sokan."

Dancsó Andrea
szerkesztőségi titkár

Forum Könyvkiadó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.