(szombat)

Az úgy volt, hogy az út mellett öltöztünk át, az út mellett tehéncsorda volt, a lábunk alatt tehénszar, rajtunk meg végül az ünneplő. Fifi és Nóra is itt váltott ruhát, Csíz mellett egy bekötő földúton. Ákossal nosztalgiáztunk.
– Mikor öltöztünk föl utoljára együtt öltönybe? – kérdeztem.
Mintegy három évig majd minden vasárnap ezt csináltuk, egy szobában laktunk a kollégiumban, egyszerre vettük hát fel a 11-es misére az öltönyt, ing, nyakkendő, nadrág, zakó, cipő, sorakozó az udvaron, mise, ebéd, kimenő. Esztergom.
Ákos és Nóra tízre jöttek értünk Kőbánya-alsóra, még előző nap indultak Bécsből, együtt mentünk tovább Szlovákiába. Át a Gödöllői dombságon, a Mátrán, ahonnan az Istennek nem sikerült átjutni Gömörvidékre. A Google mondta, hogy Utaspusztán át tudunk menni a határon, csak azt felejtette el közölni, hogy minimum UAZ kell hozzá, de jobb, ha egy jó öreg Rábával futunk neki. A földút közepén kénytelen voltunk visszafordulni, szembe jött velünk egy helyi arc, nem nagyon fértünk el egymás mellett, s szólt, hogy neigen menjünk tovább, nem jutunk messzire. Megfogadtuk. Itt is hibáztunk.
A csávó elkísért minket a határig, és onnantól se kép, se hang. Körbe-körbe jártunk, mint Micimackó a ködben, és nem értettük, hogyan jutottunk Simonyira harmadszor, és merre menjünk tovább, mit csináljunk, a laptopom is lemerült, kész. Mindegy, semmi sem volt kitáblázva, mindenki azt mondta, akit megkérdeztünk, merre is kell mennünk, hogy csak egyenesen, mindig egyenesen. Na jó, néha egy balkanyar.
Mostantól a kisujjamban van a Gömörvidék. Komolyan jól néz ki ez a hely, még akkor is, ha leginkább düledező házakat látni, és nem tett jót az utóbbi idők árvize és vihara sem. Felsőzsolca vagy Edelény sincs innen messze.
Akkor érkeztünk meg az esküvőre, amikor Kati és Zsolt az igennél tartott, tökéletes időzítés, kis romantikus park, tavacska, néhány csepp eső, lovas kocsi. Nem késtünk le semmit, csak a kikérést.
Fifinek kiújult a felfázása, fájdalmai voltak, de erős lány.
Én meg Ákoson gondolkodtam. Sohasem voltunk igazán barátok, sohasem álltunk egymáshoz túlságosan közel, és most nyolc év után megint összekerültünk egy autóba, egy szobába. Nem tudom elviselni, ha más vezet, nem pedig én, és úgy szálltam be mellé a kocsiba, hogy eszembe nem jutott félni, aggódni, lábautomatizmusom sem indult be, nem nyomkodtam reflexszerűen a fékpedált az anyósülésben. Nem tagadhatom, Ákos hiányzott nekem. Nagyon. Most is itt ülök mellette, csak gondolkodni nézek fel, sem hányinger, sem semmi. Nyugalom.
Egész este ittunk, ettünk, ittunk, ettünk, felváltva, néha-néha táncoltunk, Fifinek talán egy pöppet túl magas volt ehhez a műfajhoz a cipője, de csodálatosan nézett ki, ha nem lennék belé szerelmes, elég lett volna csak egyszer ellibbenie előttem – meg akartam volna szerezni. Oda akartam volna adni magam neki, vagy legalább felkínálni magam megszerzésre.
Amikor már annyit ittunk, hogy megjött a bátorságunk, Ákossal énekelni kezdtünk.
Nem arattunk osztatlan sikert, kissé alpáriak voltunk, az Ellopták az oroszok a tankot, illetve a Nyár volt, nem tavasz, ó te kisravasz kezdetű nótákra zendítettünk rá. Ellenpontként azt is el kell mesélnem, hogy a zenekar meg nem akarta eljátszani nekünk Máté Péter egyik dalát, amit ittas állapotban nagyon szerettünk volna hallani lila villanygitáros és szintetizátoros feldolgozásban.
Végül Máté Péter nem jött, de elloptam a menyasszony csizmáját (!), mert már menyecske ruhában volt, ahhoz nem cipellő dukál, és igaz, ami igaz, kicsit kooperálni kellett vele, hogy sikerüljön a művelet. Letettem a csizmát a tánctér közepére, a vőféllyel ketten körbetáncoltuk, de előtte még gitároztam rajta egy kicsit a lila villanygitáros csávó mellett, mellettem meg a vőfély pengette egy pezsgősüveg húrjait. Csodás. Nem kíméltem Zsoltit, két-három deci pezsgő a csizmából a szájba, a szájból a torokba, a torokból a gyomorba. Mostanra bizonyára megtörtént az anyagcsere is.
Utolsóként jöttünk el, Kati szülei vittek minket szálláshelyünkre, csak Zsolti és Kati maradt a helyszínen, ott töltötték a nászéjszakát, mi meg egy kis vendégházban, s a háziúr még megkínált egy-egy ágyas pálinkával, de azt hazudtuk, az a reggelre vár.
Pip nem volt velem, valahol a saját esküvőjén járt Fifivel.
És Ákos és Nóra azt mondta, menjünk ki hozzájuk Bécsbe. Én meg odaígértem Ákosnak a trombitámat. Örökbe.

Pion István