Na, megvolt a tegnap esti jazz? Én, jelentem, meghallgattam a magamét, sőt még megfejeltem egy kis Bach Goldberg-variációkkal, szigorúan Glenn Gould előadásában (’80-as évekbeli felvétel). Bach ugyan nem jazz, de tágabb értelemben az is, meg még egy csomó minden. Bach egyszerűen csak zene. Olyan vegytiszta és egyetemleges, hogy eddig tényleg nem akadtam össze senkivel, aki cáfolta volna az állítást, miszerint ő a legnagyobb. Na de félre a zenével, ma aztán tényleg irodalomról essék szó!

Nemrégiben megjelent egy kritika az első könyvemről (Allegro barbaro, Orpheusz Kiadó, 2006). A szerző Sütő Csaba András és a kritikának helyt adó lap a Spanyolnátha. A tény, hogy Sütő amellett, hogy aktív és alapos kritikus, nem mellesleg a barátom is, egy ismerősömben visszatetszést keltett: „Ez olyan tipikus…”- summázta a véleményét. Igaza lehet. De lehet, hogy nincs. Erre kéne rájönni. Kedves író urak és hölgyek, tegye fel a kezét, akiről meg nem jelent meg olyan kritika, amelyet ismerőse, ne adj’ isten barátja írt.

          Olcsó lenne azonban így rövidre zárni, hogy ha mindenkivel előfordul, akkor miért baj? Hiszen tényleg felmerülnek kérdések a jelenséggel kapcsolatban. Tud-e pártatlan lenni a kritikus és csak a szöveget látni, nem annak szerzőjét? Kell-e egyáltalán pártatlannak lenni? Másik oldalról: jelent-e valamiféle összeférhetetlenségi okot a kritikus és szerző között fennálló bárminemű viszony? Jómagam is írtam már ismerősről, barátról. Ha nem tetszett, megelégedtem azzal, hogy alaposan elemeztem a művet, de nem nyilvánítottam nyíltan negatív véleményt. A dicséret hiánya olykor érezhetően bírálat. Ha tetszett, azért nem mentem bele a dicsérgetésbe, mert joggal tarthattam attól, hogy az a vád ér: „Na, ezek a gyerekek már megint körbenyalják egymást”. De gondoljunk bele! Ha valaki irodalmi körökben mozog, előbb-utóbb barátságokra tesz szert. Ezek a barátságok nem lehetnek tartósak anélkül, hogy a közös értékrend, a hasonló gondolkodás, egymás (írókénti) szeretete, vagy legalábbis a kölcsönös tisztelet ne lenne meg. Ha ilyenkor a szerkesztő a kezedbe nyom egy kötetet, amely jó barátod keze nyomát viseli, történetesen ismered is művet és ráadásul szereted, vissza kellene utasítanod a penzumot, mondván, bocs, de nagyon szeretem a könyvet és jobban ismerem, mint talán bárki más, ezért nem írok róla? Különben is milyen kritika az, amelyik nem alkot legalább implicite véleményt? A pártatlanság alapkövetelmény egy kritikánál? A pártatlanság a szenvedélyt is kiirtja, szenvedély nélkül pedig mit ér a dolog. A kritikának szerintem meg is kell győznie valamiről az olvasóját. Hiszen az értő olvasó magától is felismeri a legtöbb kritikus által említett szempontot, de a kritikusnak meg kell győznie arról, hogy ez jó vagy rossz. Ha nem létezne szubjektivitás a kritikaírásban, akkor nem fordulhatott volna elő, hogy Balogh Endre a prae.hu-n homlokegyenest ellenkező irányú bírálatot tegyen közzé Nagy Gergely Angstjáról, mint a Könyvesblog kritikusa. Elvileg mindkettő szakmai szempontok alapján mérlegel, akkor hol csúsznak el a dolgok? Hát igen: ízlésen, prioritásokon, vérmérsékleten, értékrenden – csupa szubjektív dolgon.

          A legtöbb körbeírás („én írok a tiédről, ő ír az enyémről, te írsz az övéről”) azoknál a hajlott korban lévő pályakezdő íróknál figyelhető meg, amely korban én is vagyok, és amely korban az ember kapcsolatai és lehetőségei még korlátozottak. Levon azonban a kritika értékéből a tény, hogy kortárs, ad absurdum ismerős írja? Azt gondolom, hogy a kényszerűség ez esetben előnyöket is szül. Erősíti a generációtudatot, ami szerintem fontos kapaszkodó az írástudók számára. Ezenfelül nem elhanyagolható a kortársi értés jelentősége. A művek recepcióját tekintve jó iránymutató lehet, miként értelmezi a könyvet egy a szerzővel egyívású kritikus.

          Eddig próbáltam nagyon visszafogott és jóhiszemű lenni. Tény azonban, hogy sokan esnek a túlzott feldicsérés és a megsemmisítő alázás hibájába, s mindezt teszik személyes kötődésekre tekintettel. A mai kritikaírás egészében véve, úgy hiszem, eléggé nagy bajban van. Az igényes kritika gyakran olvashatatlan, az olvasmányos kritika gyakran felszínes és sznob. A magazin-újságírók néhány mondatos recenziói és a gyárilag dohszagú folyóiratok nyelvileg és fogalmilag cizellált írásai között gyakorlatilag nincs semmi (NB. általánosságokról beszélek). Ráadásul egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy semmilyen etikai kódexe nincs a kritikaírásnak. Mindenki csinálja, ahogy tudja, meg ahogy jólesik. A teljesség igénye nélkül néhány tipikusan hibás kritikusi koncepció:

          Hosszan lehetne erről értekezni, de a lényeg változatlan marad: a kritika elsősorban ízlés és stílus dolga. Ennek ellenére nem ártana, ha kikristályosodna valamiféle közös etikai minimum a kritikaírás terén. Ez kétségbevonhatatlan érdekünk.

          A laptopom, jelentem, javítható, ami örömhír, azonban nélkülöznöm kell még legalább egy hétig, ami katasztrófa. Egy 0,8 cm-es kis pöcök kitört belőle („Típushiba” – így a nagyvonalú szervizes), de végül is öröm az ürömben, hogy laza negyven-ötvenezerből kijavítják (na ja, hisz tudjuk, az a rettenetes anyagköltség, etc.), így a még csupán elméletben létező augusztusi nyaralásom, úgy néz ki, előbb befejeződik, mint elkezdődne. Ezért nem győzőm hangsúlyozni: „Ne bízza életét laptopjára, mert csúnya vége lesz!”

          Mivel a netnaplót nem lehet kommentelni – de úgy gondolom, sokan hozzászólnának – nyitok egy topikot „Falvai netnapló” címen, örülnék, ha jó kis vita alakulna ki. Addig is maradok alázatos szolgájuk

 

[Mivel a netnaplót is lehet kommentelni, kérjük, a cikkhez szóljanak hozzá.

További ajánlatképpen egy próza és egy regényrészlet Falvai Mátyástól:

Allegro barbaro (regényrészlet – Új forrás)   

Tunéziai éjszakák (Spanyolnátha) ]