hirdetés

Korcsolyakűr

2013. január 24. - Spanyolnátha

Megírtad azt a fekete könyvet, amiben nem veszed magad olyan komolyan. Az űrről és rólad szól, meg a szép nőről, akit, ha kérdeznél, menne, veled lenne. Szállnátok együtt, hogy bírd a bazi kvantummechanikát. - A Spanyolnátha műhelynaplóját csütörtökről Székelyhidi Zsolt írta.

hirdetés

Űrből!

„Most felsugározzuk az űrhajónkra.”
Csillagkapu: Univerzum (2009). Rendezte: Robert C. Cooper, Brad Wright


Száz százalékos űrhajócsend vesz körül.* Ez a csend nem nyomasztó, nem éktelen. Ez a csend kiszakadt a Földből, egyfajta végtelen. Versbe való ez a hangtalanság, szavakkal fogható, félrevont képekben, elcsitult mondatvégekben tetten érhető.

Elvágyódsz, azt értem, holott nincs konkrét eleged, nem állsz némán a tetthelyeken, a szemeddel fotózva, fülelve, fejingva, hogy ez a vér már elfolyt, ez a vonal egyenetlen, nincs mit tenni az elhullással, meg ami volt, elvarrt szál virág. Az elvágyódásod elvi, és pont emiatt nagyon távolra szóló. Nem országok közti utazás, baráti társaságok cseréje, közegek távolítása. Erős kiszakadás.

Erre tenni fel az életet kész öngyilok, mondod és nem rakod fel magad egy lapra, a kezed nem nyújtod előre-hátra, hogy észrevegyenek. Csendben mész majd, amikor úgy látod, a menésnek eljött az ideje. Egyelőre beszélsz róla, és neked ez, most épp elég.

Megírtad azt a fekete könyvet, amiben nem veszed magad olyan komolyan. Az űrről és rólad szól, meg a szép nőről, akit, ha kérdeznél, menne, veled lenne. Szállnátok együtt, hogy bírd a bazi kvantummechanikát. Jól tudod, fenn nem terjed a hang, mert nincs molekula annyi a térben, szótlanul beszéltek és ha nevettek egymás háta mögött, azt a másik nem látja. Vagy érzi, érzékeli valahogy, és akkor az bizonyíték a kvantum-elektrodinamikára, a kölcsönhatásra, a két energiátok közöttire. Részecskék adott térben, sűrű, két emberobjektum, akik bolygón innen összekerültek.

A könyvobjektben egy hatalmas, hosszú vers. Prózai, mert az csendesebb, folyó abban a szöveg. A prózában írott vers jól rejthet el érzelmeket. Nem ütköznek ki állandóan a földi rímek?, kérded, meg nincs akkora tétje, hogy a folyót molekuláig megértsd. Hagyod magad benne, együtt lecsorogni, visznek a mondatok, gerendatutaj, vagy épp, hangulatában: űrhajó a fényben felfelé.

Vagy lefelé, vissza, ha úgy tetszik, az elvágyódás végetér egyszer. Jó fenn, jó. Virágzó kapcsolatod nem sínylette meg, sőt, szorosabbra kötődött. Előnye volt a zártságnak, jól jöttetek ki az űrből. Ez is benne van, a könyvben ott, a vége felé. Hogy kell időről időre igencsak elszakadni. Engedni a vágyakat szét, fújatni széllel, fúvatni még! S aztán rendben megérkezni. Csendben, persze.

Száz százalékosra kell megírni azt a fekete könyvet, hogy más ne tévesszen el. Ha érti a könyved, tudni fogja, hol jársz. Legyenek benne a közlekedő tények, és egyben gépcsavar, forgatás, hogy érdekesebben üljön, maradjon a gondolatban, átlátható.

Spanyolnátha

Űrködés

Az űr, az űr, az űr
hogy kell, mint hidegben
korcsolyakűr,
nézned felfelé!
Föld-levegő rakétákat
lövellő fénycikk
a kéklő kocsonyakör
szemed, az a pászma-ívű
paszta, amivel nézel
elmenni, s elmegyek,
és tudom, hova leszek.

Az ár, az ár, az ár,
amiért küldesz, sodrol,
oda kanyarítol
a legfelső térelem
szurkos anyagába,
hanyag, szerkezet nélküli
szemmisztikáiddal
felirányzol,
mindennek tetejébe,
mindennek csillagára!
De alul, alant
nem nézed
jó szemmel
röptömet,
s végzeted
másokkal
földileg
a csillagnyi
aknamunkát.
Tudom, nem számít, hogy
nem számítja már
senki visszajöttömet.

Fektetve fel, fektetve le
felfüggő felhőlegyezőbe,
ami takargat, agyabugyolál,
amikor eljön a halál-
megvető bátorságú
zuhanás.
És repesztek le, megyek
elöregedett retesszel,
majd, szétzilált szerkezetelemekkel,
megereszkedett, tűzdelt
szegletekkel,
sűrűhús üleppel,
s tompán:
a becsapódás,
az az ormótlan
földcsapda puffanó,
fájó-sokalló trancsír-repesz,
s az ég de nagy nehezen ereszt el...

És nem vársz vagy épp kivársz,
unos-untalan számolsz
órákat a nagy
kijelzőn, beállítasz
pontban ébresztőket,
hogy megjövök majd,
s akkor megjövök majd,
ott vagyok hát Nálad!

Mintha mi sem történt volna,
eszünk, végzünk, teszünk
dolgokat ketten újra, mintha
az a végtelen űr
sohase, soha ne vonzana...

Spanyolnátha
Éget verő

Vége az űrnek. Elföldelik, fedik le, ne tudja az ember. Ül majd, a nagyon sok tudás elfoszlik, mint a száradó kalácsgöb a tartóban. Vége, hiába görbülhet felfelé a tér, csak a horizontra feszülhet s nem tovább. Eltartása lesz minden emberi szemnek.
Nagykerek a világ, és sültcipó illata van, mondja a néző a hallgató embernek, de finom! De finom elhajlása van a kereknek. De szűk ez a szoba a kalácsillatnak! Kirakni a szabadba és felnézni, hogy száll, gyere, barátom!
Kérlek szépen, hajszálvékonyan illessz mindent az éghez, boltja le ne szakadjon, mert akkor vége! Vége lesz, az illat halott orrlyukainkba már nem simul.
S akkor megkérdezi a halló a látót: s a fény? Akár az odaégett kalács...

*A mondat a szerző Űrbe! című kötetéből vett idézet (Spanyolnátha Könyvek 11., Hernádkak, 2012)

Spanyolnátha


A szerző portréját és az írásban szereplő képeket Zolkó készítette.

Székelyhidi Zsolt

Spanyolnátha

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.