Elküldött levél Leilának

Hüle vagyok már ilyenkor, este van. Elképzelheted. Megtalált az első (gyerekkori) szerelmem, Éva, akivel később, 18-19 évesen is, ma így mondják, összejöttünk. Erről majd később. Azt írja ma, akkor én voltam az első. Nagyon szépen írja le, hogyan történt, ide hozhatnám, ezerkilencszázhetvenből, azt írja, azt a lepedőt is. 

Igazából jóval előtte, általános iskolában szerelmesedtünk egymásba, ötödikes vagy hatodikos korunkban. Nem lehetett később, mert a hetediket már új épületben kezdtük, és ő akkor ő már nem volt, később tudtuk meg nagy titokban (ez még Nagyvárad), hogy így vagy úgy, kivándoroltak. 

Az órák közötti szünetben mindig ráadtam a cicát („te vagy a fogó!”). Egyszer annyira ráadtam Évára a cicát, hogy a köves iskolaudvaron elesett, összetörte a lábait, anyukám mondta, csupa prezur (plezúr?). Napokig nem jött iskolába. Rossz lehetett a lelkiismeretem, és persze hiányozhatott is. Anyukámmal írattam neki levelet, egy képeslapot, amiben bocsánatot kértem, kértünk tőle. 

Egyszercsak eltűnt, semmit nem lehetett tudni, nem jött többet iskolába, s hogy sehova sem jár, azt mi jóval később tudtunk meg.

     A tehetősebbek, mindig előbb vándoroltak, mondta anyám, később (úgy mondta, menekültek), mert volt, mit menteni. Éva szüleinek nem kellett menekülni, kivándoroltak Magyarországra, és vitték magukkal őt (később, a nyolcvanas években nem mindig vitték a gyerekeket is).

     Évekkel később egyszercsak előkerült megint Éva. Meglátogatott, anyuék elhozták a laktanyába.

     Baromi nagy mázlim volt, mert, ha őt is igazolják a portán (magyar állampolgár!, én meg román, akkor a hetvenes évek elején, amikor egy rakétakilövő alakulatnál szolgáltam felderítőként), talán végem, ma is letartóztatnának érte. A szovjetunióban lőtték ki ezeket a harci biszbaszokat, amelyek mellett szolgáltam (hát, szolgáltam, persze). Én, hála istennek annyira rossz voltam, annyira rossz paramétereket adtam a "hazai" gyakorlatokon, hogy egyszer se vittek ki. Külföldön azelőtt se jártam.

Na szóval, ha ott őt, Évát ellenőrzik, engem elővesznek. De őt is (nőnap van) biztosan előveszik. 

Mint ahogy elővették a valamilyen Barnát (érdekes, szintén magyar), akinek elcsíptek egy levelét, amiben beszámolt (édes anyukájának, nőnap van megint!) a szovjetunióbeli útjukról. Az elhárító tiszt lefülelte a hazaküldött levelet, majd az a pletyka járta a laktanyában, hogy Barna megússza, mert az elhárító tiszt összejött az anyukával (nőnap van), vagy fordítva.  

Ez a Barna az a Barna, akiről mesélni szoktam (neked, talán csak neked Leila). 

Ő az a Barna ugyanis, aki azzal a különös képességgel rendelkezett, hogy menetelés közben képes volt elaludni. Elaludva hajtotta végre azokat a vezényszavakat, amelyeket mi ébren is önmegerőszakolással a román hadseregben, (vicces) a diktatúra alatt. Ezt képzeld el, ebben van a vicc, de a humor is, amit mindig kérsz tőlem, édes (Leila). Barna, akiről ez a nőnapi, merthogy az van, történet szól, nagy, melák bamba fiú volt, ahogy már írtam. (Egyszer, később, de jóval Erdőháti Éva előtt, Barna, ő is megtalált; vagy én őt, mostmár mindegy, már itt éltem Magyarországon, vagyis nem itt, hanem Budapesten, szóval nem itt, mert erről a helyről majd később írok, erről a faluról, ahol mégis élek). 

Az egyik erdei hadgyakorlaton, decemberben, kurvanagy hidegben, éjszakai őr voltam, strázsa, amikor ez a fasz kijött a fűtött hálókocsijukból, ami mindenkinek, csak a kibaszott nyomorult nekem, nem járt. (A teherautónk motorját járattuk egész éjjel, több napon keresztül, a motorházra feküdtem rá, persze nagykabátban, bundás cipőben - ennek jó lenne tudni a nevét, járni alig lehetett benne, de fűtött, meleg volt. Filces? Filcbakancs? Mi volt az?)

     Szóval ez a Barna, aki menetelés közben is képes volt aludni, kilépett a fűtött hálókocsiból, annak is járt a motorja, és pisilt.

     Amikor végzett (a meleg húgy azonnal, vlszn már gőzölgés közben megfagyott). Nem visszament, hanem a parancsnoki kocsihoz lotyogott (tocsogott a hóban), és dörömbölni kezdett. Én, a mi teherautónk motorházán feküdve néztem. Tudom, hogy dermesztő hideg volt, hidd el Leila, dermesztő volt a hideg.

     Ez megőrült! Éjszaka felzavarni a tiszteket? Hiszen még részegek. Barna dörömbölt, végre kinyílt az ajtó. Barna a fejéhez emelte a kezét, szabályosan szalutált, bár sapka nem volt a fején, és akkor az mégiscsak szabályellenes, szóval fejéhez emelte a tenyerét, és azt mondta - persze románul - Őrnagy elvtárs, engedélyt kérek, el fogok ájulni. Tovaras major, permiteti sa lesin. És összeesett, szabályosan maga alá. Mint egy zsák, mint akit leütöttek. Az őrnagy - orosz neve volt, Szerbinov  (Serbinov) - látta, hogy nyitva van annak a kocsinak az ajtaja, ahonnan Barna kijött. Odafutott a kitaposott hóban, benézett (láttam a motorháztetőről), és azonnal riadót rendelt, ide-oda futkosva, kocsiról kocsira felverte a tábort.

     Behavazott erdőben táboroztunk több napon át, rakétáinkat színes gallyakkal, zöld műanyag takaróhálóval lepleztük, a járműveinket füstfelhőben működtettük, zajosan, a sátrakat modern hangosbemondókkal szereltük fel. Mégis ömlött valami gáz a kocsiból, ahonnan Barna kijött pisilni. 

Kiderült másnap, hogy azt a kocsit, a motorját járatva valamilyen gázzal fűtötték. A

belső térben, ahol többen aludtak, az egyik cső szivárgott (minden szivárog).

     Mind kómában volt, csak ez az aluszékony, álomkóros Barna ébredt meg, mert pisilnie kellett. Megmentette 5+1 ember életét, merthogy a sajátját is legelsősorban. Meg ki tudja kimindenkinek a szabadságát. Mert annak, ha ott ők, azok öten, plusz a Barna, az hat, megfulladnak, még abban a román hadseregben is lett volna következménye.

      Másnap, vagyis még aznap parancsban megtiltották a kocsik motorjának

éjszakai járattatását, így aztán tényleg csaknem megfagytunk (mínusz húsz alatti fokokat mondtak, én nem láttam hőmérőt), de a következő éjszakákon már nem én voltam strázsában.  

Na, ebbe a környezetbe jött tizenvalahány évesen, mondjuk 20évesen el hozzám  ugyancsak egy télen, talán ugyanazon, amikor néhány éjszakát egy gépkocsi fűtött motorházán töltöttem Évike, aki most megtalált. 

Lehet, hogy nem is Éva volt az első szerelmem. Most, hogy visszagondolok, volt az óvodában is, tehát még őelőtte. Egy Klári nevű kislány Kati nevű nővére egyszer jól elvert, mert "zaklattam a húgát". De az is lehet, hogy a Kati nevű lány Klári nevű nővére vert el. Mentem hazafelé, szabályosan behúzott egy kapu alá, és elpüfölt. Ő nagycsoportos volt, mi, Katival vagy Klárival, kiscsoportosok. 

Akkor már óvodába is egyedül mentünk (a szülők dolgoztak, nagyszülőkre nem lehetett számítani, messzire laktak, nagyapám már egy sem élt). Nem volt forgalom, legfeljebb a villamost kellett kerülgetni, szekereket, meg bicikliket. Engem gyakran el is ütöttek biciklivel, szekérrel soha.  

Aztán, óvodában, volt egy másik első szerelmem, azt hiszem Argyelán (vagy Ardelean?) Anikónak hívták. Le vagyok vele fényképezve valamilyen óvodaünnepi eseményen. Vőfélynek vagyok öltöztetve (fekete vasalt nadrág, fehéring, mellény, kezemben faragott vőfélybot, apám faragta, vagy esztergálta, rajta mindenféle, ma azt mondom, nőnapi cafrang). A leányon apró, fodros, fekete szoknya, csillogó műkövekkel díszített mellényke, fehér fodros ing. Így emlékszem.

Nőknek napja van ma, nem felejthettem. Holnap, ígérem Leila, más lesz!