That Old Black Magic, erről énekel egy férfi mellett az én nagy kedvencem, Sarah Vaughan. Az egész lemezanyagon csacskaságok, édes érzések tömege: mit tud tenni egy kis holdfény, milyen a tunéziai éjszaka, mire képes a hold, a vén ördög.
Öreg ördög a hold.
Vén huncut.
Mikor kezdjük elfelejteni azt a lágy szólamot, amitől szépnek érezzük magunkat. Talán éppen mostanában? Inkább a negyven felé, mint a harminc közelében?
Nem létezik!
Akkor nincs is ilyen lágy szólam, attól kell tartanom.
Fiatalon izzad a tenyér, kicsúszik a melltartó pántja, a fogak közé szorul valami húscafat. Aztán pedig megszületik a gyerek, gyerekek, még egy gyerek. Éveken át csak az önfeláldozás. Mire aztán nagy kínok árán valamennyire eltűnik a pocakocska, noha a comb már soha nem lesz a régi, eltűnik a szemből a fény. A lágy szólam.
Azt hallottam ma a rádióban, sajnos nem tudom, melyik állomás szólt, de egy fontos, megfilmesített könyv szereplői-hősei nyilatkoztak, vagy őket idézték, nem figyeltem, csak arra kaptam föl a fejem, hogy nincs olyan nő – nyilatkozta Ó.E., a film főszereplője (?) -, aki önként vállalná a szingli-életet.
Lekeverték, zene következett.
Maradt a fejemben a kérdés. Akkor hogyan történik? Nem sikerül hozzámenni az első szerelemhez? A barátnőnek lesz kisfia a munkatárstól?
Magam is olvastam a könyvet, beleolvastam. Röviden átolvastam. Fontosnak tartom azt, amiről szól. Csak sajnos nem emlékszem rá, de ez nem minősíti az alkotást, a Faustra sem mindig emlékszem. Ez engem minősít.
Miles Davis: Night in Tunisia.
Tán mégis létezik valami!
Előkerestem a könyvet, amelyből a film készült, s amelynek kapcsán hallottam azt a mondatot a rádióban: nincs olyan nő, aki önként vállalná a szingli-létet. Találtam is benne több aláhúzott mondatot. Az egyik így hangzik: Elképesztően okos és bátor lány, és nagyon szexi. Nagyon bírom az ilyen mondatokat, olyan találóak. Ugyan ki nem szeretne ilyen lány lenni? Asszony. Elképesztő. Vagy okos. Vagy bátor. Vagy szexi.
Közben elmentem az orvoshoz, mert fáj a torkom. Előbb indultam, gondolom ettől a szövegtől szerettem volna szabadulni, ugyanis nem tudom, mit kezdek vele. És beültem a rendelővel szembeni templom kertjébe, ami nem volt egyszerű, mert zárva volt mind a három kapu. Isten házába se lehet csak úgy bekujtorogni. Átugrottam a kerítésen, ebben még elég jó vagyok. Üldögéltem kicsit a padon, s gondoltam, akkor tehát bátor vagyok. Sokan jártak arra, miközben átlendültem a kerítésen.
Valószínűleg nem fogom megnézni a filmet, ahogy ismerem magam, kihagyom. Pedig biztosan többet tudhatnék utána arról, hogyan is van ez nő-dolog, -magány, -vágyódás, -tudatosság. Vagy közelebb kerülnék a megoldáshoz, mikor tűnik el a lágy szólam. Eltűnik-e egyáltalán, vagy csak az ilyenek vesztik el, amilyen én is vagyok.
S én elveszítettem-e?
Van az, hogy már nem számítunk. Egyszerre megtörténik.
Onnantól egy másfajta élet veszi kezdetét. Reggeli kocogás, esti kocogás, szoli meg vákumos narancsbőr-eltávolítás.
Onnantól reggeli kávézás, esti kávézás, olvasgatás meg narancsbőr-konstatálás.
Lehet választani, hogy onnantól melyik élet kezdődik. De attól még ugyanúgy nem számítunk. Ez a helyzet, nekem elárulta egy költő, aki nagyon ért a nőkhöz. Mondta, hogy elveszik a hamvasság és báj, húzta kedvesen a száját, nincs mit tenni. Nem játszunk a középpályán, ez a helyzet.
Szegeden is voltam ma, ez ilyen nap volt. Odafelé úton hallottam azt a jó kis mondatot a rádióban, hogy nincs olyan nő, aki önként vállalná a szingli-létet. Így hát kiültem a Kárász utcára kicsikét, nézni a lányokat, hogy mi a helyzet velük. S láttam húszéveseket rövidke nadrágban, kicsikét problémás combtájékkal, amiről nekik fogalmuk sem volt, hiszen nem figyelnek úgy oda. És láttam harmincasokat is, akik rettentően jól néztek ki, láttam, hogy elképesztően okosak, bátrak és nagyon szexik, akadtak köztük, akik eszerint is viselkedtek, mások meg nem, inkább csak úgy csináltak. És voltak tökéletes húszévesek, meg kövérkések is. És az a helyzet, hogy a kövérkések is inkább játszanak a középpályán, mint a fitt harmincasok. Ha igazat mondott a költő. S lehet, hogy igazat mondott, legalábbis a déli utca férfiközönségének tekintete ezt igazolta.
Vagy mit tudom én.
Mindőjüktől sokkal idősebb vagyok.
Átugrottam a templom kerítésén miután a vén holdról hallgattam finom kis dzsesszt. (Lena Horne: That Old Devil Moon.)
Akárhogyan is van, úgy gondolom, igaza van a színésznőnek, akit a rádióban hallottam útban Szegedre.
És nem is jut több minden eszembe erről a tárgyról.
Sz. Zs. költőnővel egyszer az evésről beszélgettünk, s olyan őszinte lelkesedés volt benne, hogy teljesen magával ragadott. Elkezdtem megfigyelni, mennyire vált fontos tényezővé az életemben az evés. Maga az étkezés, mint örömforrás. És valóban.
Ha már kiszorulunk a középpályáról, marad az evés.
Ugyan.
Vettem a gyereknek három CD-t, ezt a csacskasággal teli, vén holdról szólót is, s belehallgattam. A Kárász utcán valóban ültem, de azon mérgelődtem, miért nem hosszú kávét hoztak, ha azt kértem, s mikor válik szokássá a kávé mellé egy pohár vizecske is. Májusi cseresznyét ettem, ízlett nagyon.
A lágy szólam, amitől szépnek érezzük magunkat?
Ugye, ugye.