A lépésénél kellett volna kezdenem, ahogy végigbilleg a fasoron vagy a Rákóczi úton, tesz egy kört az Astoriánál, ügyel rá, hogy a gerinc egyenes legyen. Nem jelképes értelemben, hanem a táska miatt (mert zömök és széles, fekete táska nehezedik a vállára, húzza a pánt, kikényszeríti, hogy „ellentartson”; azt hallotta, fontos az egyenes gerinc annak, aki terheket cipel, hogy meg ne roppanjon, amikor ránehezedik a súly). Mennyi terhet bír el? (A gabonás zsák például hatvan kiló, tizennyolc évesen, a seregben „megtapasztalta”, mert gabonás zsákot kellett emelnie, valami hombárszerű helyiségbe hordani be keskeny fapallón, ingadozott, nyakában a zsák, aztán, mintha leragadt volna, irdatlan fejű, terepszínű fűszál, ahogy a köznyelv mondja: „földbe gyökerezett a lába.”)
           „Gárdonyi hőse egyszerre két zsákot emelt.”
          (Gárdonyié? Vagy mégis Mikszáth?)
          A lépésénél kell kezdenem, ahogy halad. Semmi sem jellemez pontosabban egy hőst. Mert először is ott van a mozgás. Mennyire természetes? Mennyire ruganyos? Sugall-e merevséget? (Ez mindenképpen rossz volna.) Felülről próbálja látni, ahogyan megy, felülről és oldalról, mert innen adódik – véli – valami „tágasság”. Egyenletesen mozdul, de nem túl energikusan. „Persze! Kora reggel!” (Máris mentegeti.) Ahogy lép, kicsit rámozdul a válla, de nem tolakodóan. A fejét „hordja”: elhelyezi a gerincoszlopon, egymásra rakosgatja a csigolyákat, egyenként, hogy lehetőleg maguktól megálljanak, ne kelljen tartania: mintha ez volna a cél, hogy hordja a fejét, és ennek rendelne alá törzset, lábat, mozgást, hogy kimérten és egyenletesen, méltósággal „vezesse végig” a tömegen.
          Elégedett a képpel, amit lát. Határozott, derűt sugall. Mégis feltűnik most, mennyire fekete: a kabát, a nadrág, a cipő, fején a félrecsapott sapka.
          „Fekete, de nem sötét.” (Ezt is megmagyarázta…!) „Még jó, hogy van a sál.”
          Idegenek vonulnak látóterébe, kialakul a kontraszt – más alakok, ruhák, színek, mozdulatok; belátja, mennyire ritkán figyel oda igazán; túlságosan befelé fordul, ahogy megy, nem vesz észre (ismerősöket sem), gondolkodik, töpreng, távolodik – a látás buborékhártyáján csak kuriózumok hatolnak át.
          Megáll a Ferenciek terén, tömegben, egyedül.
          „Mennyi lestrapált ember.”
          (Szép! Kivonja magát ebből is…)
          Lestrapált, persze. Most kiváltképp, az év vége miatt. („Volt, hogy a tizenharmadik havi fizetésből pazarul megoldottam a karácsonyt.”) Megy, nem szegi le a fejét, arra gondol, nem kellene ennek feltétlenül így lennie, kényelmesebben kellene élni, kényelmesebben és átgondoltabban, „átgondolt életszeretettel”, ahogy hetyei borász-filológus barátja megírta. Ám mégsem merülhet el ebben a merengés okozta hangulatban: késésben van, bele kell húzni, várják.
          „T. urat keresem.”
          „Járt már nála? Felkísérjem?”
          Végig a folyosón, át a beléptető rendszeren, a keskeny, alacsony fokokból álló csigalépcsőn. Kinéz az udvarra: tágas, klasszikus kert. Marad ideje átgondolni, mennyire sokat megy; mennyire sok időt tölt el ezzel; időt tölt el és energiát pazarol. Ha ugyan ez pazarlás, és nem a feltöltődés egyfajta módja. Megy, tehát közvetít: ha mást nem, testének látványát hordozza végig az ismerős helyeken, Pázmánd és Budapest közt leginkább, gyakran Pesten. Útjai vannak és helyei, ahol felbukkanhat, utcák, lakások, épületek, irodák, szerkesztőségek. Megy csak, most még nagyon a kezdetén van valaminek, ennek a napnak. Számos állomás lesz (be-betér valahová, hogy „intézkedjen”, vagy éppen „csak úgy”, egy szendvicsre, menüre, feketére), ahogy megy, a fordulóban anamorf lény áll elé, Kronotoposznak nevezik. A tekintetében meglátja napját, sorsának vázlatrendjét, olyan, mint egy lábai elé terített térkép; s bár egyáltalán nem vázlatos, tartogat meglepetést is, fehér foltot, mintha hó takarná helyenként, hiába a megszokás otthonossága.
          Köhint egyet, és belép a stúdióba.

Prágai Tamás