Az ember életrajza a számítógépeinek az életrajza. Mondaná Füst Milán, ha élne, tudálékosan, ha jól emlékszem, ő jött azzal, hogy neki nincs életrajza, csak munkarajza. Oda ne rohanjunk hozzá a nagy gazdasági világválság közepette – hacsak a költőnőknek írott szerelmesleveleket nem vesszük munkának.

Másoknak meg munkahelyük nincs, de mivel nekem maradt, hát csitt, ne sajnálkozz. Az utóbbi hetekben röpködnek a minősítések, voltam már maszopos, fideszes, opportunista, álnok, forradalmár, aki ügyeket görget, és szimplán fasz is.

Gondolhatnánk, hogy mozgalmas az életem, pedig nem.

Hogy legyen miről írnom, ma elmentem laptopot venni. Van ugyan kettő, de a priváton tíz perc után tojást lehet sütni (ezt Robi intézte, aki azóta kishegyesi polgármester), a hivatalival meg isten tudja, mi lesz. De nem panaszkodom, mert én most tényleg nem tehetem.

Az első gépet Christa néni hozta Münchenből, 1986-ban, bátyám és én fizettük a spórpénzünkből, bár rémlik, maga Christa néni is beszállt, mert volt hozzá magnó meg mindenféle. Nyolc kiló Milka-csoki és két zsák használt ruha közt csempészték át, úgyhogy megúsztuk a vámot. Pedig a Sinclair ZX Spectrum nem volt a jugoszláv cocom-listán, már ha az létezett. Rémlik, annak idején akkora elvi álláspont-különbség volt a spectrumosok meg a commodorosok közt, mint ma a politikában.

Az első PC-t az Állatorvostudományi Egyetem ösztöndíjából vettem 94-ben, egy helyből elszármazott állatorvos adományának köszönhetően, és a rajta írt tanulmányom meg is jelent az Állatorvosi Szemlében. Azóta sem történt nagyobb érdem, minthogy a professzor azt mondta, ez kiváló iromány. Hisz kívülálló, csak tudja. Ez volt az első pesti publikációm. A mezőgazdaság tönkremenéséről, éhen haló birkákról, parlagon maradt földekről írtam háborús körülmények között, a szegénységről, a nyomorról. Mint valami két világháború közti szociográfus. Végső soron arról írtam, amiről azóta is. 

De emlékezzünk meg előbb szüleim írógépéről, mert ha az nincs, most biztos nem írnék Litera-naplót. Kézzel írni már akkor gyötrelmes volt, nem hiába iratkoztam Zentán a jogi szakközépbe, ahol titkárnőt faragtak belőlünk, a mai napig profin ütném az írógépet, ha lenne.

A második PC-t aztán Szerbiában vettem, nem volt túl sok dolga, mert jött a NATO-bombázás, aztán utánam hozták, de hirtelen nem is tudom, hová lett. Mert amíg menekült voltam, addig egyik barátom odaadta az öngyilkos testvére mekkintosát (nem kísérletezem, hogy hogyan is írják). A Narancsban is azon dolgoztunk, és az internet, hát az akkor egy csoda volt még, amit vagy láttunk, vagy nem láttunk.

A legszebb a mai napig az volt, amikor unokanővérem, Csilla elektromos írógépén csináltuk a Mozaikot az akkor még nem Aaron Blummnak nevezett szerzővel. Stencilre gépeltem a cuccot, aztán olyan jól sikerült, hogy be is tiltották. Sőt, anyám is tiltakozott, hogy ilyen-olyan recenziókat írjak, Salman Rushdie-ről, Milovan Djilas Sztálin-könyvéről, mondván, veszélyes idők járnak. Nem először, nem utoljára, a helyi kis hatalom kivette a kezünkből a lapot. De azok még vicces idők voltak, háború előttiek, úgyhogy – bár az emlékezet csal -, azt hiszem, a lapunkat nem csapják ki a kezünkből, ha Virág Gábor (nem is tudom már, milyen néven) nem a krumplibogarakról ír több oldalas (poszt)avangárd verset. Valamiért a helyi Szocialista Ifjúsági Szövetség korifeusai ezt jobban a szívükre vették, mint ha én magam azt mondom: rohadjatok meg, ti büdös kommunisták. A krumplibogár jobban hatott. Valami szimbólumnak vették, isten tudja, minek, és azzal példálóztak, hogy ők bármikor tudnak ilyet írni, ez nem művészet, hanem egy nagy lófasz, ami őket irritálja, s erre nincs pénz a szocialista önigazgatásban. Nem biztos, de a krumplibogarak tovább éltek, mint ők aztán a rendszerben.

Pedig Virág tényleg otthon krumplibogarakat tenyésztett, ezért írt róluk. Hogy minek tenyésztette egy uborkásüvegben, az rejtély, pontosabban tiszta esztétika. Máig emlékszem a dunsztosüvegre, és a krumplibogarak szépek voltak.

Amikor „haza”-költöztem, épp ő, Virág Gábor barátom intézett egy új gépet, no, az azóta is működne, ha bekapcsolnám, fáj a szívem kidobni, hisz még külön asztalt is vettem neki. A laptopot, ahogy korábban a számítógépet, egy fellengzős baromságnak tartottam, és csak azért vettem meg az elsőt, mert amikor újra, immár harmadszor Budapestre költöztem, praktikusnak tűnt. Hát az is. Most itt van három – a régi, a munkahelyi, meg az új a dobozban. Még ki se nyitottam.

Hisz most is egy új éra kezdődik, kapaszkodjatok meg, a papíron az áll, hogy kutató menedzser leszek.

Kedves Naplóm, máma tényleg nem történt semmi. Meleg van, ezt még jegyezzük fel az utókornak.

Ex Symposion