Kulcsok hevernek előtte egy dohányzóasztalon.
          Tágas, félhomályos helyiség.
          “Ajtók. Mindenfelé: ajtók.”
          Többször volt úgy, hogy útvesztőbe jutott.
          Talán ezért ragaszkodik annyira a kulcsaihoz. A fekete táska bal első zsebében hordja őket. Majd… egyszer, amikor… egészen biztos, hogy szükség lesz még rájuk.
          “Esztétikai értékük is van.”
           Ez megtetszik neki, mondogatja. Ez a kéttollú például egészen biztosan egyéniség. Egyenes, nagydarab kulcs, talán egy kissé lomha. De az, hogy kéttollú… ez önmagában is garancia. Középpontosan szimmetrikus, mintha egy ismeretlen mérnök jelölte volna ki a kulcsszár egyetlen pontját, hogy ráilleszthesse a két, egymásnak forduló tollat.
          Vagy ez a másik. Kapukulcs. Kertkapu. Zömök kulcsszár, kimondottan vaskos, erőteljes tollal. Fűrészes, barázdált. “Ez egyszerűbb egyéniség.”
          És? És ha egyszerűbb? Egyszerű, de erőteljes…!
          Elképzeli, hogy belép a kertkapun, a házhoz, ahol most lakik, végigmegy a betonjárdán, egypár lépés a tornác. Mellette hosszan, végig, lecsupaszodott virágoskert, a végén kilátni az erdőre, a kertre.
          “Így télen még csupaszabb… jobban látszik, hogy mállik a fal.”
          Bizony, mállik. Megáll a ház előtt, hátat fordít a háznak. Az udvar túlsó felét a szomszéd ház hátsó fala zárja le, előtte pince. (“Ezt is rendbe kellett hoznom.”)
          Ez a harmadik ház, amelyet felújít. Mondták neki: megfontolt ember mindenképp felújít egy házat életében. Jól hangzik, tűnődik ezen – érthető-e úgy, hogy legalább egyet, vagy úgy, hogy egyet és csakis egyet? Ha az utóbbi igaz, akkor nem megfontolt ember. (Ennek más jelei is vannak.) Hát most majd nem újítgat.
          Az első ház úgy ékelődött be a kaszáló, az akácos és az elvadult kertek nyomában terpeszkedő dzsungel közé, mint egy üvegszilánk, amelynek régen lekopott az éle. (Patakokban találni ilyen lekopott üvegtörmeléket.) A bodza, a csalán benyomult a verandára, a házba – a falon több helyen át lehetett látni.
          “Csak a pelék ne lettek volna.”
          A peléket zavarta, hogy ő is beköltözik. A gerendákról figyelték éjjel, világított a szemük. (Az erdei házban nem volt villany.) “Inka utazás, avagy a dzsungel könyve: de erre most végképp nincs időm, hogy merengjek.”
          A második házból származik például az íróasztal. Nagyapjáé volt. Apja, nagyapja halála után, teherautót bérelt és odautazott, hogy elhozza a “diófa hálót.” Ekkor már faluban, az utca fölé magasodó házban lakott, a domboldalban: volt horizont, átlátott a szemközti ház fölött. Apja reggel indult el egy zöld IFÁ-n, este ért vissza: a háló mellett fönt volt a platón az íróasztal, szekrényke, virágállvány, kerti olló, irtócsákány, nagyapa doktori oklevele, valamint a Rejtvényfejtők kézikönyve című munka.
          “Számos kérdésre megtalálod benne a választ.”
          Bólintott. (“Keresni fogom a válaszokat.”)
          Emez viszont igazi pincekulcs.
          Szép, hosszú szárú kulcs, a kulcskarikát megforrasztották. Zárral együtt szerezte, egy korhadozó ajtóról operálta le. Az ajtó aztán a kert végébe került, a komposzt mellé; szétesett, amire benőtte a csalán.
          “Még két pincezáram van.”
          Kihúzza a fiókot, a vízfesték korongja, a gémkapocs közt irdatlan kulcscsomó. Lakat- és szekrénykulcsok, ajtókulcs, biztonsági zár. Ezek azok, amelyekhez nincsen ajtó – vagy, ha van is ajtó valahol, nem ott, ahol ő lakik, nem nyomozható ki. Alig képzelhető el hangosabb magány az ajtó nélküli kulcsokénál, ha egyetlen csomóba gyűjtik őket. Tűnődik, melyik kulcs hova való lehetett, mikor lett az övé, hogyan került a többi közé. Egy-egy érdekesebb lakatkulcshoz komoly történetet képzel (betörők jártak ott és leverték, amikor a kamrába hatoltak, hogy dézsmálják a lekvárkészletet.) De ezek, a többi?
          Semmiképpen sem hajítja el őket.
          Vinni fogja mind, a többivel együtt, szüksége lesz még rájuk. Ajtókat nyitnak, amelyeken még nem lépett be; egyszer mind fontosak lesznek, csak ki kell várni, mikor.

Prágai Tamás