Ma délelőtt be kellett mennem a British Councilba, vagyis az angol kultúrintézetbe, szép régi ház a Benczúr utcában, nem túl kertes, de azért kertes. Lehetne Angliában is: minden jókarban van, de semmi sem látszik újnak. Ma is, mint mindig, enyhe szívdobogással léptem be a kapun, sohase fog már kimenni belőlem az a szorongó érzés, amikor a kommunizmus alatt ilyen helyekre mentem, nem gyakran, de makacsul, hogy miért ne, talán tilos? Akkoriban persze még nem volt British Council (illetve már nem, valamikor 1950-ben tiltották be Magyarországon), csak a Harmincad utcai angol követség létezett, annak volt egy kis kultúrosztálya meg könyvtára meg vetítőterme. Ebben a mostani épületben csak egyszer-kétszer voltam (egyszer Diana hercegnővel is kezet fogtam!), egy nyelvésznek kevesebb köze van a brit kultúrához, mint az irodalmár vagy történész (vagy pláne nyelvtanár) kollégáimnak. Most se mint nyelvész jövök, hanem mint irodalm... Irodalmár? Az nem vagyok, arra ott vannak kiváló kollégáim és ismerőseim, akik hivatásszerűen űzik az irodalommal való foglalatoskodást. Én valami diffúz irodalmi tényező vagyok. Nem is rossz. Megyek fölfelé a lépcsőn. Már kiskoromban szerettem volna diffúz tényező lenni.
          Szóval, azért keresett meg a kedves G., és hívott be magához a Councilba, hogy átadja Alan Hollinghurst négy regényét. El is kell olvasnom őket. (Bevallom önöknek, de ne mondják meg G.-nek: az elsőt, a The swimming pool library-t — figyelik: a The...! — már olvastam évekkel ezelőtt, nem sokra emlékszem, melegekről szólt a mai Angliában, finom lélekrajz, polgári jólét, virtuóz írástechnika, humor és gúny. Valami keserű szájíz maradt bennem. (Lehet, hogy az én lelkem egy puncstorta, azért érzek annyi mindent keserűnek?) Még Londonban vettem, a meleg könyvesboltban, nívósabbnak látszott, mint az ilyen irányú átlagtermés. Azóta itt-ott találkoztam Hollinghurst nevével, kezdett ismert író lenni. Mindig melegekről ír, persze ő is az. 2004-ben A szépség vonala (The line of beauty) című új regénye megkapta a Booker-díjat, ami Angliában a legrangosabb irodalmi díj, évente egy regényt díjaznak vele. Igazság szerint ezt a könyvet is megvettük már M.-mel Bécsben tavaly, most beleolvastam, nagyon jó stílusa van, élvezi az igéket és főneveket, és nem nélkülözi a (természetesen homo-) erotikus részleteket sem, no de felnőtt emberek vagyunk, nem ijedünk meg az ilyesmitől. Elhoztam a Councilból mind a négy könyvet. Ha jár, jár.
          No de mindez amiatt van, mert Hollinghurst, a most már híres író, márciusban jön Magyarországra, és G. elkezdte szervezni a programját: felolvasóestek több városban, közönségtalálkozó, interjúk. Holling­hurst regényei egyelőre nem jelentek meg magyarul, talán majd egyszer, mindenesetre a programok csak az angolul jól tudóknak lesznek érdekesek, akik olvasták a The line of beauty-t és tudják is követni a felolvasást meg a beszélgetést. Angolul megy minden. Amikor a kedves G. fölhívott telefonon, azt mondta, hogy rám gondoltak, hiszen ugye én lennék az ideális házigazda Hollinghurst mellé. Egy pillanatra megállok a lépcsőn fölfelé menet: hát igen. Én ide nem mint nehezen körvonalazható irodalmi tényező jövök, hanem mint jól körvonalazható meleg. Nem derogál, ne értsenek félre, ebből is sok örömöm származott az életben. Ám ekkor, a lépcső tetején, zárt ajtóba ütközöm. Mellette számkód, no de mit kell beütni? Csengő sehol. G. azt mondta a portai telefonban, hogy jöjjek föl, ha bírom a lépcsőmászást. Naná, mondtam, és mint a nyúl, nekiiramodtam az első lépcsőn fölfelé. Nem ezen kellett volna. Szalad is már utánam az őr (látom a kitűzőjén, úgy hívják: Vasuta, mi lehet ez? román név talán?), hogy hová tetszik. Amitől féltem. Beáll a régi szorongás. Mindenki nagyon udvarias, mégis remegek attól, hogy megállítsanak, hogy megkérdezzenek, hogy lássák, milyen bizonytalanul mozgok itt. Végül fölkísérnek, mint egy elveszett gyereket az áruház gondnokságára. G.-vel mindent megbeszélünk, kiváncsi vagyok Hollinghurstre (csinos vajon? Nincsenek céljaim vele, de azért jó érzés szép emberek közt lenni). Elvállalom a műsorvezető-házigazda szerepét. Most nekiülhetek a négy regényt (újra-) olvasni.
          Elbúcsúzunk, G. megmutatja a gyönyörű öntöttvas csigalépcsőt, amin — mondja — végestelen-végig le kell menni. Hát le is megyek, forduló-forduló-forduló-forduló, na de hát ez valami alagsor. A büdös életbe. Csupa csukott ajtó. És ráadásul a terrorveszély miatt nyilván agyon van minden kamerázva és riasztózva, most valahol valaki rajtam röhög, hogy bénázok a csigalépcső alján. Csupa „Tilos a bemenet” meg „Staff only” meg „Raktár”, csak egy van, amin az áll: „Vészkijárat”. Kifelé innen! Lenyomom a rúdját (ismerik, ugye: nem kilincs, hanem lenyomható rúd, hogy tűz esetén, ha nekiszorul a tömeg, kinyissa), picit kinyitom, valami kertet látok, és máris sípol egy síp. Ijedten becsukom, sarkon fordulok, persze most meglátom az igazi kijáratot, merev nyakkal kimegyek, ki a házból, ki a kertből. Mintha távoli (és gazdag) rokonnál lettem volna látogatóban: otthonosnak kéne lennem, mégsem vagyok igazán az, családtagnak kezelnek, kedvesek, de mégse mozoghatok csak úgy az épületben. Külföldi vagyok, ez az, amit a legkevésbé szerettem életemben, külföldinek lenni. Otthon is azt tanultam: az ember ne legyen külföldi, az ember mindenütt otthon van, és ahol nincs, oda nem kell menni. Im Ausland, ez nagyon csúnya szó.

Nádasdy Ádám