Nem tudnék kiszakadni egy évre a budapesti életből. Szegény B. most minden nap megtapasztalja a kultúrák közötti létet, az átmeneti identitásokat, a se ott, se itt érzését, miután visszatért a spanyol fővárosból. A napsütötte Madridban a kultúrához való hozzáférés olyan alap, mint a Real edzőcseréjét vagy Robinho aznapi formáját véleményezni. Napi rutin körbeszaladni a Prado végtelen folyosóin, a Thyssen-Bornemiszában jót nevetni a pornószínésznőből lett grófnőn, végre látni a Guernicát a Reina Sofiában és megnézni Botero kolumbiai mészárlásos kiállítását.  Kulturális plázaérzés, a képek, kiállítások fogyasztása, és végre nemcsak annyit kapunk Picassóból, amennyit a Szépművészetiben. Annak ellenére, hogy a nevezett múzeum megakiállításait csak szeretni lehet, hiszen mindenkihez eljuttatja a kultúrát, popularizálja az addig elzárt művészeteket, a sznobok meg sírhatnak a sarokban.

 

És akkor megérkezik B., akinek az őszödi beszéd, az őszi forradalom csak képkockaként van meg, mínuszos hírként az El Paísból, illetve emlékszik arra, hogy sokat meséltem róla, meg látta az indexen a videókat. Szóval nézzük a moziműsort, hogy hova menjünk este, amikor B. szeme megakad  Szász János filmjén, amit olyan régen játszottak már, hogy csak na. Elmentünk a Vörösmartyba, az első snittről lecsúsztunk, latin léhaságnak tudjuk be, már László Zsolt verte a szöget az állítólagosan őrült nő szemüregébe. Szász elborzasztó pszichofilmjét, a szexualitásban és nemi erőszakban tobzódó Ópiumot másodjára is nehéz befogadni, tartom, hogy nem sikerült a testen, és annak orvosi és szexuális ábrázolásán kívül megismertetni minket a történetükkel. B. meséli, hogy a Pequeano Cine Estudióban látta tíz ember társaságában a Taxidermiát, és bár fintorogtak a spanyol bölcsészek, de nem ment ki róla senki, sőt utána még beszélgettek is a hús, a geci és a vér hatalmáról. Magyar kultúra menni Európa.

 

B. megjött, és úgy zabálja a magyar kultúrát, mint akit egy évig mesterséges laboratóriumban tartottak, hogy kellőképpen kiéhezzen rá. Itt ülök a magyar kulturális életben, és azt érzem, hogy mindenki elbeszél a másik mellett, még véletlenül sem akarjuk megérteni egymást. Jó, a múltkor sikerült a Zuhanórepülést jegyző Novák Erik hatalmas retrospektív kiállításának megnyitóján a Király utca 26. kulturális kazamatájában. Egyébként ha egyszer jönnek a kultúraellenesek, akkor ide kell lemenekülni, és néhány száz évig mindenki rajzolhat, szobrászkodhat, amit csak akar, mert akkora hely van. A százvalahány kép között rendkívül jó művek is vannak, de mégis most Novák pinasorozata (jó, Húsvirágok a címe, de akkor is) jutott az eszembe, és úgy látszik, mindig idejutok, amikor szóba kerül a kultúra, mert annyira bosszantóan sznobok vagyunk. Kihallgattam egy beszélgetést, aminek a témája egy hatalmas, rózsaszín, nyitott szeméremajak – leírtam ezt a szót, és elborzadtam, miért vannak ilyen undorító szavak a magyar nyelvben?-  körül forgott, amiből Novák egy performansz keretében előbújt Franciaországban, mintegy a saját születését játszotta újra, plusz művészetmetafora etc. De hülyén hangzik, mondja a művésznek valaki, mire ő: „De a franciák imádták”. És ennél több nem kell, bár én bírtam Novák képeit, és majdnem sikerült a híres rókatrükkel megszereznem a sajtot, vagyis elhozni a hatalmas Bozsik Yvette-fejet, de a mesékben a róka mindig megszívja, rohadt rasszizmus.

 

Egyébként a kultúraközöttiség állapotát felismerni nem Gadamernél kell, hanem a menzán, a büfében és a közértben, ahol semmi európai értelemben vett normális ételt nem találni az érzékeny spanyol gyomornak. És viszont: a kiutazásaim alkalmával én a harmadik napra elfehéredtem, remegtem, lefogytam, belázasodtam és a szűnni nem akaró fejgörcsömön csak a hús segített. Mert a kultúrák mibenléte eldől a húsválasztáson, a grillezés és olajban sütés között. B. végre tolja a rántott húst és a töltött káposztát az ebédnél egy újpesti kifőzdében.