Na kész a példány, huszonkettedikén este tízkor egy nagyméretű fekete utazótáskával belopództam a szerkesztőségbe, kinyomtattam 3000 oldalt, éjfélkor szétosztottuk a színészeknek.

Most, huszonharmadikán délután ötkor leadtam az oldalt tördelésre, ajándékot nyilván nem vettem még, majd anyám is egy példányt kap. Azért a végére már a kimerültségtől úgy viselkedtünk Balázzsal, mint egy gyűlölködő házaspár, konkrét fizikai atrocitásra is sor került.

Most felhívtam Rocskát, aki valamikor a szerelmem volt, és a depresszió ragacsos heverőjén vegetálva nem sikerült látnom kábé két éve, azóta már szavakat mond a gyereke, én meg már terhesnek se láttam. Majd a két ünnep között. Felhívtam Annát, akivel olyan módon interferáltunk, hogy részben miattam bolondult meg, három hónapja szakítottunk, akkor keltem fel. Azóta most hallottam először a hangját, nem csoda, nyilván azért dolgozom ennyit, hogy kizárjam a tudatomból.

Egy híján minden dal kész van zenével, a jelenetszövegek olyan nyolcvanöt százalékos állapotban vannak, a díszletezők eltávolították a színpadról az engem méltató Széchenyi idézetet. Most elhúzok egy számláért, letusolok, megnézem a Vígben az Ovidius bemutatóját, utána nyilván rommá iszom magam a színészeinkkel, aztán holnap hazafele veszek egy háztartási kisgépet meg valami illatszert, befaragom a fát Dorogon, és három napig nem csinálok semmit, csak tévézek, meg kirándulok, meg Harry Pottert olvasok, a lábamat pedig a tizenegy éves unokahúgom ölében nyugtatom, mert ő tavaly karácsonykor képes volt arra, amire a Lukács fürdő masszőrei öt év alatt se: két óra talpmasszázzsal örökre elmulasztotta a derékfájásomat.

Most a hátam közepe fáj.