hirdetés

La tempesta di mare

2009. december 24. - Varga Mátyás

Úgy emlékszem, hogy időnként az áram is elment, de lehet, hogy ez már az én fantáziám szüleménye, meg az is, hogy a zenében éppen valami tengeri vihar, „tempesta di mare” volt.
hirdetés

Kitisztult az idő és felmelegedett, közben viharosra fordult a déli szél.

December 24-ére jó néhány naplóbejegyzés is van az Armenben. Az első este 8-kor, aztán szinte félóránként újabb és újabb. Fél 11-kor ezt írja: „Martin azt gondolja, hogy alszom. Bekapcsolta a rádiót. Mintha beszűrődnének – vagy egyszerűen csak képzelem – a karácsonyi énekek, a gyerekhangok. A hullámok felcsapnak egészen az ablakig.

Lány gyöngy fülbevalóval. Vermeer képe. Lehet, hogy a világon semmi nem érintett meg ennyire. Ahogy a gyöngy megcsillan. De miért? Marion azt írta nekem: »Önön nem lehet fogást találni, sima, mint egy golyó, minden belülre van szorítva. Vajon önnek még soha nem volt elege, nem fakadt ki, soha nem sírt?« Mindez rólam szólna?”

Reggel fél 8

A hajnali zsolozsmán azt olvassuk Szent Ágostontól, hogy Krisztusban kell dicsekedni. Nagyon elgondolkoztat. A dicsekvéssel kapcsolatban általában ambivalens érzéseink vannak: többnyire már gyerekkorunkban megtanuljuk, hogy dicsekedni, kérkedni gyöngeségre vall. Talán mert dicsekvő ember rövid úton, magamagának felajánlva akar elismerést szerezni. Az erényes (vagy mindenesetre erős) ember nem dicsekszik, hanem megvárja, hogy felismerjék értékeit. Némi malíciával azt is mondhatnánk: úgy bújik el, hogy megtalálják. De hát van-e olyan bújócska, ahol nem kell megtalálni a másikat. (Persze, akkor sincs játék, ha aki elbújt, nem bírja kivárni, hogy megtalálják, és idő előtt előjön.) Pál meg – ha jól értem – azt mondja, hogy ha már nem vagy képes megállni, olyasmivel „dicsekedj”, ami mondjuk kínos: pl. dicsekedj azzal, hogy akiben hiszel, keresztre feszítettek; meg aztán a saját gyöngeségeiddel – vagyis, hogy ezekkel együtt vagy el- és befogadva. Talán erre gondol Ágoston, de sokkal magabiztosabb, mint Pál. És mi a helyzet a büszkeséggel? Ebben az összefüggésben lehet-e büszkének lenni valamire?

Délután 4

Ünnepi készülődés, az ajándékok becsomagolása. Nem vagyok ebben túl ügyes. Közben nem kerül ki a lejátszóból az Il Giardino Armonico új Händel-CD-je. Kevés zenével vagyok így. Gondolkozom, hogy mi volt ilyen. Az első talán Rosztropovics a Bach-csellószvitekkel, nem sokkal utána Gardiner a Monteverdi-Vesproval, aztán Harnoncourt második Máté-passió felvétele (amelyiken Christophe Prégardien az evangélista), meg még talán Gluck Orfeusz és Euridikéje (Sylvia McNair és Derek Lee Ragin, a karmester Gardiner). Az utóbbi időben pedig Giden Kremer új felvétele Bach szólóhegedűre írt szonátáiból és partitáiból (a mostanitól nagyon-nagyon különböző 1980-as felvételt is szerettem, az volt az első CD-m). És ide tartozik az Il Giardino Vivaldi Op. 8.  dupla lemezével – az unásig ismert Négy évszakkal, ami ezen a CD-n úgy szólal meg, mintha most hallaná az ember először. (Csak jóval később jöttem rá, hogy az Il Giardino-felvétel közvetlen előzménye Harnoncourt Négy évszaka.)

De most nem kedves lemezeimről szeretnék írni, még csak nem is azokról, amiket sokat hallgatok, hanem egész egyszerűen az Il Giardinoról, pontosabban az én Il Giardinómról. Először Pesten az Olasz Intézetben hallottam őket. Rekkenő nyár volt, az intézet dísztermének hatalmas ablakai nyitva voltak. Emlékszem, késve érkeztem, már csak az egyik radiátor mellet jutott hely, s először kis csalódást okozott, hogy az együttest mindössze néhány muzsikus képviselte. Játékukat eléggé fáradtnak éreztem (persze, az is könnyen lehet, hogy én voltam fáradt), de aztán egyszercsak feltámadt a szél és dörgés-villámlással óriási nyári zivatar közeledett. Ekkor mintha a zenészek megelevenedtek volna, és úgy kezdtek muzsikálni, hogy a dörgést, a szelet, a becsapódó ablakokat mind „bevették” a zenébe. Mintha ott lett volna mindez a kottában. A kötött zenélés megmaradt, de mégis száz százalékos improvizációnak éreztem mindazt, ami történt. Úgy emlékszem, hogy időnként az áram is elment, de lehet, hogy ez már az én fantáziám szüleménye, meg az is, hogy a zenében éppen valami tengeri vihar, „tempesta di mare” volt.

Aztán később, 2003-ban Strém Kálmán hívta meg őket a fertődi Esterházy-kastélyba. Szinte hihetetlen volt. Valahogy későn jutott el hozzám a hír. Azonnal felhívtam Kálmánt, hogy én most nagyon mennék erre koncertre, de ő nem nagyon biztatott. Sejtettem, hogy komoly lehet a helyzet, ha Kálmán ennyire visszafogott. Aztán mégis lett hely, mindjárt az első sorok egyikében.

Bejöttek a zenészek, bevonulás közben még lazán beszélgettek, nevetgéltek. Aztán Giovanni Antonini eléjük állt és valami hihetetlen dolog vette kezdetét. Olyan volt ez az ember a kis furulyájával, mint egy zseniális pantomim-művész, aki mellesleg káprázatosan zenél és a zenekart is ragyogóan elvezényli. Az előadás meg mintha egy csapásra színházzá változott volna, mindenekelőtt az érzelmek nagy kontrasztokkal dolgozó színházává: olyan kontextus teremtődött, ahol bár a zenei anyag – mondjuk a textus – maradéktalan értelmet nyert, ahol pontosan el lehetett dönteni, mi történik, mégsem veszítette el a zene a sokértelműségét. Vagyis nem arról volt szó, hogy – a gyengébbek kedvéért – lefordították, hanem interpretáció volt ez minden ízében. Ha jól emlékszem, Haydn és Sammartini műveit játszották (talán Bachot is). Felejthetetlen.

Az akkori fertődi koncert hangulatát talán némiképpen visszaadhatja ez a film:

Úgy látom, hogy túl sokat meséltem. A Händel-CD-ről mégis holnap írok inkább. Ha már nem szegtem volna meg magam is, azt mondanám: idő előtt nem illik kibontani az ajándékot.

 

Varga Mátyás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.