hirdetés

Belépés

2006. szeptember 11.

Lábjegyzetek Platónhoz 1. - A tragédia eredendő színterén

2006. szeptember 11. – Can Togay

Lám, ez a lángoktól ölelt kis ország… a hazám? Hm. Uram, jelentem, miolta a gilice gólya ügyében rám kenték óvódás társaim a vérvádat, kissé tartózkodó lettem általában hazák ügyében. A szerencsétlenül járt szeptempuntátai katicabogár sós vizes, majd kerekek alatti szenvedéseiről nem is beszélve, amivel szintén engem hoztak összefüggésbe.
2006. szeptember 10. - előnapló
 
idő előttinek lenni. dolgot ideje előtt csinálni. megelőzni az időt. oly dolgokról írni, melyek még meg sem estek. feljegyzéseket készíteni a meg nem esett eseményekről. Elébe vágni az időnek. az el nem kezdett idő fedlapját feszegetni, az idő geometriáját firtatni ily módon. a napló fedelét babrálgatni kvázi.
 
Tegnap Platón[1] Akadémiájának kertjében a kövek fényes felülete megcsillant. Teliholdfény. Olajfák. Ösvények. A város szélén összegyűlt ifjak beszélgetnek a köveken üldögélve, mint valami veszély és árulás nélküli Getsemáne kertben. A közelben (ma) a romos falak tövében fényfoltok tarkította késő esti tavernakert.
 
Még nem történt semmi. Még nem kezdődött el semmi. Még mindenek előtt vagyunk. Még csak az ókori Görögországban vagyunk. Oda gondolunk vissza. Az ugrani készülő úszó lábikrája megfeszül. Még a dráma, a tragédia előtt vagyunk. Még vissza lehet fordulni. Még sokan vannak az Istenek.
 
Az úszó ugrás helyett lelép a rajtkőről. Bemelegítéskor benedvesedett talpai vizes nyomot hagynak a medence partján (vö.: a vízbe ugró, lebegő falloszú, még ókoribb, terakotta színű játékos ifjú a levegőben örök időkre kimerevítve). A mi úszónk azonban már belekóstolt az elembe, és a dráma rajtja előtt mégis meggondolja magát. Visszacaplat az öltözőbe. A fapadon ülve néz maga elé. Arcát törülközőjébe temeti.
 
2006. szeptember 11.
 
Midőn repülőre szálltam, a táj térkép volt alattam. Határai…
 
A gép hirtelen süllyedni kezdett, éles kanyart vett. A térkép megdőlt. Szinte ránk borult. Lám, ez a lángoktól ölelt kis ország… a hazám? Hm. Uram, jelentem, miolta a gilice gólya ügyében rám kenték óvódás társaim a vérvádat, kissé tartózkodó lettem általában hazák ügyében. A szerencsétlenül járt szeptempuntátai katicabogár sós vizes, majd kerekek alatti szenvedéseiről nem is beszélve, amivel szintén engem hoztak összefüggésbe. Ezt nem fogom tudni sose jelentőségéhez mérten érzékeltetni. Ehhez egy… író kell.  
 
A határok ügyében, melyek innen fentről semmiképpen nem látszanak, nem tehetek sokat. Csak megállapítom, hogy a határ, legyen az akár egy egyszerű sejtfal, önmagában csábít a transzgresszióra. Ezzel kapcsolatban felmerül többek között Szabetáj Cévi, aki azzal bizonygatta Messiás voltát, hogy ő mint Messiás megteheti, hogy áttér az iszlámra, mert egy ekkora határsértést csak maga a Messiás követhet el, ami önmagában elegendő bizonyíték arra, hogy ő a Messiás.  Hm. A másik persze az egyszeri filozófus, aki a lövészárok mélyén körmöli tételeit (odakint ippeg határok ügyében folyik a véres viszálykodás jó ideje), miszerint az ő (az én) világának a határai a nyelv határai, illetve hogyaztmondjahogy ahhoz, hogy e határt el lehessen gondolni, ahhoz a határ mindkét oldalát el kell tudni gondolni stb. Itt egy srapnelsorozat következtében kicsit megcsusszant a ceruza szemrebbenés nélküli filozófusunk kezében. A határok ügyében pedig folytatódott a vércsatakos ramazuri. De eleget okoskodtunk. Röpüljünk tovább!
 
Kék, kék, kék világlik a színen! Nevető delfinek, repülő halak. Görögök közt nőttem föl (örökös örömök között), mandinerből, két érintésből hazám e lángok ölelte kis ország. Bájron! Viron! Elá páno grigora na fao! The thelo, the’ pinao mamaka! Ti thelis re pedimu? Cukorka thelo, ke fagylalt thelo!
 
Hömpölygő kék. Fehérek. Szürkék. Okkerek. Vöröslő föld. Sziklák. Kövek. Fényes aszfalt. Meleg szél. Gyantaillat. Török hazám, akarom mondani görög hazám, akarom mondani azámhazám. A Margit körúttal keverve. Autók, Szintagma, taxi.
 
Clionál lakom. Ezt most hagyjuk. Ez messzire vezet.
 
A messzeségben Oidipusz tűnik fel a poros úton, koszos rongy fedi szemgödreit. Hajladoznak az olajfaligetek. Oidipusz cserepes ajkakkal, pattogzó, hámló bőrrel, dongalábbal, botjába kapaszkodva lépeget. Ha nem oly hirtelen haragú, ha nem öli meg azt az idétlen, szemtelen idegent, ha nem önti el az epe. Ha. Példának okáért csak ennyi. Ha. Így viszont… tragédia. Mégpedig a transzgresszió tragédiája. A parancsolatok megszegésére ítéltetve a sorsa elől egykor elmenekített királyfi. Így közeledik a poros úton a pária, ő, aki a parancsok megtartója kellene, hogy legyen, most minden parancsot megszegvén, kitaszíttatván. Jó, persze “nem tudott” róla. De azért jól fejbe kólintotta… meg ahogy az özvegyhez – még ki sem hűlt az ágy. És most, ahogy közeledik, mégis. Vaksors. Morzsoljunk el egy könnycseppet érte. Sőt, többet is érdemel.
 
Vaksors. A bal-eset.  Rejtett beszéd ez most: Galamb, galamb, kicsi galamb. Ez a sor most csak rólad szól. A te emlékednek.
 
Ahogy indulok tovább ma délután Cliótól, vállamon utazótáska, hát balkéz felől harmonikaszó közeledik… fekete harmonikáját hullámoztatva egy fekete hajú, barna képű, poros öltönyös cigány férfi lépked a szűk utcában leparkolt autók között. Zenél. A La Palomát (kicsi galamb!) játssza. Midőőőn… (Aliki átugorva, mérges szemű Kucubákisz kutya átugorva, satöbbi átugorva)…
 
midőőőn. Elbúcsúzni. Hajóra. Szálltam. Arreméényt.
 
A szárnyas hajó szeli a vizet. Mögöttem egy bolond férfi fel-felkiáltva kérdez, magyaráz. Családja, két idősebb hölgy felváltva válaszol: “Hová megyünk?” “Aeginára.” “Mit csinálunk ott?” “Ott leszünk.” “Hová megyünk?…
 
Eleni integet a hajóállomáson… Idén feltűnően hasonlít huszonhat évvel ezelőtti mivoltára. Autóval felvisz a házhoz. A ház vendégei: egy Platón-specialista filozófiatanár dö Pari és felesége. Marcos is felbukkan egy percre, hajlott hát, fehér haj. Egészség rendben, csak a combizület … fogyni kéne. Mit szólna egy kis chagrin d’amour-hoz javaslom a gyógymódot. Hátrahőköl, mindkét kezét az égnek emeli. Csak azt ne! Aztán rám néz: - Te mindig akkor jössz, amikor mennem kell. Direkt csinálod? – Te mész el mindig, amikor jövök…
 
Megkapom a felső szobát. Dont on a pas besoin. A falon Danaé ikonjai…
 
Most este van, a szigeten vagyok és csillagok ragyognak. A félig tárt spalettán túl a kora őszi nyáréjszaka. Kapcsoló kattan bent a szalonban, fúj a szél. Belekap a fákba, bele a bokrokba. A tenger feketén csillog. A házban a nagymama szelleme járkál, remélem, nem találkozom ma éjjel vele…

[1] Lábjegyzet: “Minden csak lábjegyzet Platónhoz”
Can Togay
hirdetés