hirdetés

Belépés

2006. szeptember 12.

Lábjegyzetek Platónhoz 2. - Emlékrecsegés

2006. szeptember 12. – Can Togay

Minek érzi magát, töröknek vagy magyarnak? – kérdezte nem sokkal ezt megelőzően Ada. Igyekeztem csattanósan rövidre fogni a választ, elvégre egy párizsi filozófiaprofesszor és neje, a kerek szemüveges Anasztázia (műfordító) jelenlétben válaszolok: – Olyan embernek, akivel kapcsolatban felmerülhet ez a kérdés. – És mi a válasz? – kérdezte Ada, akit nem hatott meg rabulisztikám. – Nincs válasz – feleltem.
Dél.
 
Amint meghalunk, a túlvilági kapu mögött azon nyomban lekapják fejünket, fedelét lecsapva tartalmát hatalmas présbe töltik (mondjuk, minden adott napi halottét), aztán kisajtolják a megtörténtek, emlékek, gondolatok stb. levét. Hordóba teszik, érlelik, és ezt az esszenciát… na mit csinálnak vele? Visszacsorgatják a rendszerbe. Ne kérdezd, hogyan.
 
Egy út – példának okáért az út ide fel a házig – az évek haladtával egyre rövidebb. Huszonévesen kínosan hosszúnak, és – jóllehet a test rugalmasabb volt – olykor kifejezetten izzadságosnak bizonyult. Most viszont, az agybéli sürgés-forgás fokozódtával, kellemes sétává enyhült. Egyelőre.
 
Ami pedig az említett esszenciát illeti, a rendszerbe visszakerülvén ez az a közeg, amelyben egyáltalán megeshetnek a dolgok. Egyben tápoldat is, amely felhasználásra kerül a történések kibontakozása során. Fontos biztosíték is egyben – ne kérdezd, mire. De mindenképpen folyamatosan pótolni kell.
 
Délután.
 
A kabócák recsegése. Délelőtt a parton, félálomban a móló betonján a kabócák recsegése fonta sűrű háló borult fölém. Sürgős recsegnivalójuk volt folyamatosan. Olykor vékonyodott a háló, már-már úgy tűnt, közös feledésükbe merül az ügy, amikor a mélyből egy-egy hirtelen magára ébredő kabóca új elszánással és egyre gyorsuló ütemben recsegve emlékeztette szaktársait mondanivalójukra. A halkuló kórus ismét erőre kapott, lelkesedés hatotta át a lábra kapó recsegést, a háló fonatai vastagodtak, hogy aztán egy idő után váratlanul és szinte minden átmenet nélkül mégis elhalványuljanak. Napsugarak szűrődtek szempilláim között, a tenger kéken káprázott, a szemközti szigetek sziluettje előtt az Apostolos P. feliratú hatalmas komphajó szelte lomhán a vizet északi irányba.
 
(La cigalle et la fourmi... Ti bosse, ti bouffe, ti bosse ti bouffe. Une fois ti bouffe trop, ti creve. Quelle est la moralité? Ti bosse, ti bosse pas, ti creve quand-meme.)
 
Pára lebegett a tenger felett. A kövek között csobbant a víz. A móló betonba fagyott apró kavicsszemei nedvesen csillogtak a gyűrött, kék törülköző mellett, míg a móló mögötti sekély, fáradt vizű lagúnában tengeri háncs kavargott. Két középkorú nő caplatott itt a vízben apró rákok után kutatva, közben hangosan fel-felcsattanva eszmét cseréltek. Társuk, egy őszes, borostás, nagydarab férfi a mólótól nem messze hason fekve, búvárszemüvegben, pipával, békauszonyokkal a nyílt tenger felé lebegett. “Milyen a víz?” kérdezte a testesebbik nő a fiatalabbikat, aki már a kis lagúnából kiérve mélyebben járt a hullámok közt. “Orea!” felelte a szőkére festett hajú. Mélyen egyetértettem, és az oldalamra fordultam.
 
Fiatal, hosszú testű lány feküdt nem messze tőlem, mellette hasonlóan fiatal, hosszú testű fiúval – egy angol pár. A lány – amint felült, feltűnt - medencéje kissé erőteljesebben szélesedett, mint ahogy azt nyúlánk felsőteste, és hosszú combjai sejteni engedték. A fiú felsőkarja pedig izmosabb volt, mint az a kissé keszeg összbenyomásból következett volna. A nagyon fiatal női test annak idején megtapasztalt szinte impermeábilis felületén elmorfondírozva egy-két vendéggondolat társult a fősodorhoz, melyben szerepet játszott az időközben feltápászkodó lány éles orra, apró szemei, kedvetlen, napgyötörte arckifejezése, valamint a fiú foltokban barnult felsőteste, a párválasztás, a fiatalság, a testiség, Anglia és egy valaha volt brit fiú, aki vitorlázni tanított. Vagy ez csak most jutott az eszembe? Az angolok halkan felnevettek valamin, felöltöztek, és elhagyták a mólót.
 
Hamarosan egy másik pár foglalta el a helyüket. Ismerősek még tavaly őszről. A férfi minden elképzelésen túl sovány. Inas, egyenletesen lebarnult testén apró fekete fürdőnadrág. Őszbe forduló, hosszú pópaszakálla a mellét veri, fényes barna haja lófarokba összefogva. A nő minden elképzelésen túl kövér, mintha fölfújták volna, bőre fehér, arca kifürkészhetetlenül elmosódott, mégis mintha hajdan volt kellemes vonásokat fedezhetnék fel benne. Egymás kontrasztjában való megjelenésük azt sugallja: valójában egymáshoz képest lettek olyanok, amilyenek. Kapcsolatuk közlekedőedényein át hízik a nő és fogy a férfi.
 
A férfi nem messze tőlem, az imént távozott angolok helyén telepedett le, míg a nő a lagúnán átevickélve egyből úszni indult. Az álpópa enyhe terpeszben, gyakorlott mozdulatokkal kibontotta lófarkát, fejét nem minden elégültség nélkül megrázta, mire frissen mosott haja szétterült a vállán. A hajgumit felhúzta napszemüvege szárára, jobb kezével végigsimított szegycsontjáig érő különös szakállán, majd a mólóról a sziklákra lépkedve vízbe szállt. Hamarosan ott úszott párja mellett. A nő feje rezzenéstelenül hasította a vizet, míg a férfi széles, komikus karcsapásokkal haladt a közelében. Halk ostorcsapásokat idéző tempói alig keltettek hullámokat. Így távolodtak láthatáromon. Elhatároztam, hogy az első adandó alkalommal kikérdezem Elenit a különös pár felől.
 
Este.
 
A nap melege mint valami enyhe láz, párolog a bőrömből. Este van, és a komputer előtt ülök. A szél valamelyest csitult tegnap óta, de még mindig fel-felsivít a spaletták mögött. A szomszéd szobában a platóni filozófus tesz-vesz csoszogva. Ma délután megkértem, foglalná össze nekem Platón jelentőségét egy mondatban, hadd gondoljak már egyszer másra az ő kapcsán, mint a barlang falán elvonuló ideák homályosan imbolygó árnyképére, a bejárattal háttal ülő leláncolt emberről nem is beszélve. Azt mondta, Platón értelmezi elsőként lélekként a világot, ez a fordulat az anaxagoraszi filozófiával szemben, ahol a legfőbb princípium a szellem. Később, a konyhában ülve, mintegy feloldódva bevallotta, hogy önmagát pogánynak tekinti, tehát nincs dolga a kereszténységgel, annyit foglalkozott az ógörög filozófiával, hogy az egyistenhit nem kenyere. Csak remélni tudtam, hogy Ada, Eleni anyja, aki a közelben mosogatott, nem hallja meg a szemüveges, bajszos Iliász-professzor botrányos kijelentését, illetve, hogy vendéglátóként jótékonyan elsiklik felette. Nem csalódtam, Ada nem tette szóvá a vendég istenkáromló vallomását.
 
Minek érzi magát, töröknek vagy magyarnak? – kérdezte nem sokkal ezt megelőzően Ada. Igyekeztem csattanósan rövidre fogni a választ, elvégre egy párizsi filozófiaprofesszor és neje, a kerek szemüveges Anasztázia (műfordító) jelenlétben válaszolok: – Olyan embernek, akivel kapcsolatban felmerülhet ez a kérdés. – És mi a válasz? – kérdezte Ada, akit nem hatott meg rabulisztikám. – Nincs válasz – feleltem. Erre Ada szeme felcsillant és vehemensen szidni kezdte a törököket. Egykedvűségemet látva ismét hozzám fordult, és elmondott egy esetet fiatalkorából:
 
– Tizenhat éves lehettem, amikor az athéni teniszklub szervezésében egy teniszviadalon vettem részt, ahol egy török férfivel találkoztam. – Remélem, nem rossz a vége – vetettem közbe, – nem szeretnék szégyenkezni egy török férfi viselkedése miatt. – Nem, ellenkezőleg. Az illető igen szimpatikus volt, beszélgettünk egymással, és hogyan, hogyan nem, kisvártatva a szállodai szobájában találtam magam az athéni Grande Bretagne Hotelben. – Hogyan, hogyan nem…– jegyezte meg Anasztazia, – leginkább úgy, hogy te magad mentél oda. Ada mosolyogott: – Valóban, de fogalmam sem volt, hogy a tűzzel játszom, annyira ártatlan voltam. – Remélem nem erőszakoskodott magával az a férfi – mondtam, – a görög légteret megsértő török pilóták ügyét ellenvélemény nélkül lenyelem, de egy önnel erőszakoskodó török képzetét nem élném túl. – Pont ellenkezőleg – ismételte Ada, - amikor megtudta, hogy még ártatlan vagyok, azon nyomban hazakísért, anélkül, hogy akár egy ujjal hozzám nyúlt volna. Ezt követően még gyakran írt nekem Isztambulból leveleket, amelyekre azonban nem válaszoltam. – Hány éves volt a te udvarlód? – kérdezte Anasztazia. – Harminc körüli lehetett – felelte Ada, – most már igen öreg lehet, ha él egyáltalán. (Gyors fejszámolás: Kilencven körüli lehet most az egykori török high society teniszpartner). Csend a konyhában. Aztán Ada ismét hozzám fordul. – Tanított egy török mondatot, azt mondogatta, amíg hazakísért. – Mit jelent az, hogy… – Megfeszültem, az ilyen esetekben eltorzult, a törökre távolról emlékeztető hangsorok megfejtésére szoktak kérni, de Ada meglepően pontosan emlékezett – mit jelent az, hogy “sen cok terbeysiz cocuk’sun”? – Te egy nagyon neveletlen gyerek vagy. Azt jelenti – feleltem.
 
Éjjel van. Ada a szalonban neszez. A filozófus is tesz-vesz a szomszéd szobában, csak egy ajtó választ el tőle. Megpróbálok mielőbb elaludni, mielőtt még elkezdi húzni a lóbőrt, ahogy azt múlt éjjel tette.
Can Togay
hirdetés