hirdetés

Belépés

2006. szeptember 13.

Lábjegyzetek Platónhoz 3. - KultúraHalász

2006. szeptember 13. – Can Togay

Jóindulatú nevetgélés volt a válasz. Felvázoltam a tervet, jeleztem ezt, azt, amazt, de tudtam felesleges bármit fejtegetni, évek tapasztalata, forgatókönyvek, tervek, filmek ismerete súgta, egyértelmű, hogy megítélik a támogatást. Csoda, hogy eddig nem valósult meg. Aztán éjjel felriadtam.
Délután.
 
Vannak megbocsáthatatlan dolgok. Mondok egyet: több mint három éven át próbáltam támogatást szerezni Halász Péter-Seth Tillet, Ő, aki a Sisakkészítő gyönyörű felesége volt című darabjának filmes adaptációjához. Halász ebben az egészen rendkívüli produkciójában saját nagyanyja utolsó éjszakáját játssza el. Egy öregasszony szerepében van tehát a színen. Saját nagymamájaként. A szerep szerint olykor hívja is az unokát (magát): “Péter! Péter! Nem tudom kifűzni a cipőmet!” A másfél órás darab során egy mindenét és mindenkijét elveszítő, végképp magára maradó zsidó öregasszony élete idéződik fel fiatalkorától haláláig. Az előadás és a darab, ami ebben a különös esetben szinte elválaszthatatlan egymástól, egyedülálló. Börleszk, dráma, tragédia, komédia és Halász egészen kivételes alakítása. Ismertem a nagymamát, tudom, miről beszélek. Aki nem ismerte, annak még nagyobb lehet a reveláció.
 
Tudtam, hogy csak egy valódi adaptáció örökítheti meg Halász egészen kivételes produkcióját. Nem az előadás úgynevezett rögzítése (szenvtelen videó-képek valamiről, ami állítólag valakikre hatott valamikor), hanem annak egyenrangú átemelése egy másik műfajba. Bunuel sem kívánhatott volna jobb alaphelyzetet: Egy férfi játszik egy öreg nőt, a helyszín egy századelején épült, utcára néző lakás a 70-es években, az egykori pesti gettóban. A néző végig sajátos érzésekkel küzd: látja a nagymamát, egy sántító, őszbe fordult, olykor diadalmas, máskor sápítozó, emlékező, táncoló, aludni készülő, vakarózó, szenvedő, síró, nevető, fenyegetőző, hisztérikus, elesett, kellemetlen, megejtő, haldokló öregasszonyt, akit ugyanakkor valami különös, férfias tartás leng körül. Közben - erre a film különösen alkalmas - felidéződnek élete szereplői, férje, szeretői, gyerekei, barátai, halálok, veszteségek. Aranka huszadik századdal összefonódó élete. New York, Bécs, Budapest, és ami e helyszíneken egy zsidó sorsot kitesz. Majd az öregasszony fénybeérkezése és halála… Aztán a végén hátrálunk, és kiderül, végig színházi előadás részesei voltunk…
 
Ekkor megjelenik a nagymamát alakító színész, ezúttal a színpadon, és férfi mivoltában. Égő gyertyákkal tenyerében kaddist mond, a litániát poén nélküli zsidó viccekkel szakítja meg olykor.
 
Ennyi. Nem sok. De nem is kevés. Megbeszéltem Péterrel, megírtam a forgatókönyvet, beadtam az Országos Rádió és Televízió Tanács és a Magyar Mozgókép Közalapítvány közösen meghirdetett tévéfilm pályázatára. Kémeim jelentése szerint az utolsó körben az egyik kurátor (erről a szóról mindig Bodor Ádám novellája jut az eszembe), egy televíziós szerkesztőnő, a következő megjegyzéssel indokolta ellenszavazatát: “Ha ezt egy gyerek meglátja a tévében, megáll a növésben!”
 
Nevettem. Úgy éreztem, olyan erős az anyag, hogy sorsa csak a megvalósulás lehet. Egye fene! Akkor legyen kis költségvetésű mozifilm. Jobb is. Fesztiválok tátott szájú közönsége. A tévés szerkesztőnő megjegyzése pedig szerepeljen jelmondatként a film plakátján.
 
Este.
 
Javítottam a forgatókönyvön (azt mindig lehet) és játékfilm támogatásra pályáztam. Nyugodt voltam, mint az anyja csecsén alvó kisgyermek. A kuratórium tagjai ezúttal nem politikai játszmákba gárgyult hivatalnokok, hanem szakemberek, akik egy csettintés nem sok, annyi idő alatt felismerik a tervben rejlő hatalmas lehetőséget. Az igényelt pénz pedig olyan csekély, hogy háborús körülmények között is megítélhető. A döntés csak javukra válhat. Szóltam Halásznak, jöjjön el velem a terv prezentációjára. Vigyorogva besétált velem a terembe, tisztelettudóan leült mellém és a producer mellé egy székre, miután nyelve hegyét, ahogy szokta volt, csúfondárosan kidugva megkérdezte, itt lesz-e a vizsga? Jóindulatú nevetgélés volt a válasz. Felvázoltam a tervet, jeleztem ezt, azt, amazt, de tudtam felesleges bármit fejtegetni, évek tapasztalata, forgatókönyvek, tervek, filmek ismerete súgta, egyértelmű, hogy megítélik a támogatást. Csoda, hogy eddig nem valósult meg. 
 
Aztán egy éjjel felriadtam. Mi van, ha nem mégsem ítélik meg? Ezt meg kell előznöm. Leültem és írni kezdtem egy levelet a kuratóriumnak. Azon vettem észre magam, hogy a magyar kultúráról írok, meg arról, hogy magam ugyan hosszú életet kívánok Halásznak a földön, de hogy senki sem örökéletű, és nem lehet állandóan valakinek a jelentőségét csak a halála után felfedezni. Aztán hagytam a fenébe. Semmi nem mossa le rólam, hogy csak a filmemért gazsulálok.
 
Nem ítélték meg a pénzt. Ekkor felmerült bennem, lehet, hogy sokkal erősebb tervekkel versenyzett. Van ilyen. Az ember megadja magát a jobbnak. Aztán egy évvel rá, amikor elkészültek az akkoriban elindított filmek, meghívtak az egyik film díszbemutatójára…
 
A Sisakkészítőnem versenyzett erősebb tervekkel.
 
Mindegy. Legyen mégis tévéfilm. Igen. Végülis eredetileg arra készültünk. Közben amikor egyszer összefutottam Péterrel az utcán, rám nézett és azt mondta, mi faszolsz már, még kiöregszem a szerepből. Eltelt még egy év. Ismét javítottam a könyvön. (Azt mindig lehet). Beadtam az Országos Tévésatöbbi újabb tévéfilm pályázatára. Most már az utolsó körig sem jutott el.
 
Elolvastam a megítélt tervek sorát. Már látatlanban sem volt köztük erősebb. Nem miattam, hanem mert van ilyen. Hogy valaki a saját nagymamájának utolsó éjszakáját játssza el.
 
Fél évvel rá, idén márciusban meghalt Halász Péter. Január végén felhívott, hogy szaunázna egyet. Elmondta, hogy rákja van. Ott ült a szaunánkban az Andrássy úti lakásban, végigtapogatta lesoványodott karját, és azt mondta: “Sajnálom, pedig olyan jó kis kondiba gyúrtam magam.”
 
Két héttel Péter halálát megelőzően a házunk előtt összefutottam az egyik pályázati alkalom egyik kurátorával, Péter és jómagam régi ismerősével. Odaléptem hozzá, és megköszöntem neki, hogy – amint értesültem róla – támogatta a tervet. Csodálkozva nézett rám. Ő bizony ellene szavazott. Nem kaptad meg az üzenetet, hogy rögzítsd a színházi előadást? Megkapni? Üzenetet? Színházi előadást? Rögzíteni? Én nem akartok rögzíteni semmit, és nem kaptam semmi üzenetet, mondtam. De ez már amolyan félálombeli dialógus volt.
 
Mondhatnám, hogy pukkadjanak meg. Halászt nem először szekírozták ki. Csak úgy, ösztönből. Lehet egy kultúra immanens része saját értékeinek semmibevétele? Nem tudom. Azt se nagyon tudom, mi az, hogy “egy kultúra”. De ha tudnám, az sem kelti életre Pétert. Még a forgatás idejére sem.
 
Ami pedig a megbocsáthatatlan dolgokat illeti. Ez akár lehetne a megbocsátható dolgok közül való. De nem, egyáltalán nem az. Mert ki bocsásson meg? És kinek?
 
Éjjel.
 
Erre ráment a napom. De hát ma ez járt a fejemben. Aegina mindig az elmúlt évről is szól. És az elkövetkezendőről. Mint valami axis mundi. Amin az én világom pördül egyet. 
 
Délelőtt persze voltam úszni. A mólon fekve lehunyt szemmel a nap erején gondolkodtam. Hogy ennyire közvetlen kapcsolatban vagyunk egy ennyire távoli dologgal. A bőrünkön érezzük. Sárga, lobogó nap. Nem csoda, hogy Istennek tételezték.
 
Délre aztán jól leégtem. Most, hogy itt ülök vöröslő bőrrel félmeztelen a komputernél, élő figyelmeztetés vagyok a lehunyt szemmel a napon fekve való filozofálgatás veszélyeit illetőn.
Can Togay
hirdetés