hirdetés
2006. szeptember 14.
Lábjegyzetek Platónhoz 4. - Notórius motozás
2006. szeptember 14. – Can Togay
De a legnagyobb kérdés, ami ott motoszkált bennem, hogy mi köze a történet elbeszélőjének akkori önmagához? Ha annak idején ő volt a “legkisebb”, ma mekkora? Ha jól értem, ő a mormota, akiről szó van. Ezek szerint ma is mormota? Vagy most, hogy elbeszéli az életét már valaki mássá változott? Mindenképpen megnőhetett, hiszen már nem a legkisebb a világon. De lehet, hogy amúgy is átalakult.
Reggel.
“Als ich einmal reiste,/ da reiste ich nach Burnala,/ damals war ich die Kleinste/ von der ganzen Welt./ Die Damen und die Herren,/sie standen schon vor meiner Tür,/ sie wollten mich bestaunen,/ mich kleines Murmeltier!/ Ja, Murmeltier kann tanzen/ Eins, Zwei, Drei,/ Drei und Vier,/ Murmeltier kann tanzen,/ Eins, Zwei, Drei und Vier!”
Midőn egyszer utaztam,/ Burnalába utaztam,/ akkoriban én voltam/ a legkisebb baba./ A hölgyek és a jóurak/mind ott álltak ajtóm előtt,/ jöttek hogy megcsodálják/ a pici mormotát!/ Táncol már a mormota,/egy-két-há, há és négy,/táncol már a mormota/ egy-két-há és négy!
Ez a gyerekkori dal elég gyakran felcsendül bennem. Most hipp-hopp le is fordítottam. Nem tudom már hol, kitől halottam. A legvalószínűbb, hogy húgom állított be vele a lipcsei utcáról. Esetleg az iskolaudvaron csípte fel valakitől. Egyből megtetszett, talán azért, mert már első hallásra számos kérdést vetett fel, és nagyon távol állt attól valóságtól, amelyben éltem. Ott volt elsőnek Burnala. Merre lehet vajon? Egy déltengeri szigeten játszódó történet karikatúraszerű alakjai, két banánháncsszoknyás, fogatlan királylány derengett fel. Talán Borneó szigete? Aztán hogy lehet valaki, ráadásul “akkoriban” a legkisebb az egész világon? Továbbá mi az a Murmeltier? Rokonszenves teremtés lehet, mert a “die Murmeln” azok a kis játékgolyók, amellyel az azonos nevű játékot játszottuk, jóllehet a szabályok kissé homályba vesztek. Mindenképpen jó dolog volt azonban ilyen kis golyókat - üveggolyókat, csontgolyókat, agyagból égetett golyókat – birtokolni. Akármilyen is az a Murmeltier, én szoknyát gondoltam rá. Csipkeszegéllyel. Jó pörgőset. A jelenetet pedig, amelyben “a hölgyek és az urak”, - cilinderben és virágos kalapban persze - a mormota ajtaja előtt tolongva várják fellépését, egy tengerjáróra képzeltem.
Világot körülölelő kék tenger, hatalmas fehér hajó, fehérre festett, kis kerek ablakkal ellátott (die Luke) kabinajtók. Az egyik fülke előtt a folyosón várakozik az utazóközönség. A mormota végre megjelenik, meghajol, a hölgyek és a jóurak kíséretében kivonul a fedélzetre, s ott mindenki legnagyobb megelégedésére ellejti vidám, hetyke táncát.
De a legnagyobb kérdés, ami ott motoszkált bennem, hogy mi köze a történet elbeszélőjének akkori önmagához? Ha annak idején ő volt a “legkisebb”, ma mekkora? Ha jól értem, ő a mormota, akiről szó van. Ezek szerint ma is mormota? Vagy most, hogy elbeszéli az életét már valaki mássá változott? Mindenképpen megnőhetett, hiszen már nem a legkisebb a világon. De lehet, hogy amúgy is átalakult. Talán leginkább a dal mindenkori előadójához hasonlít. A refrénből ugyanakkor nosztalgiát is hallottam kicsengeni egy olyan állapot iránt, amelyben az, hogy egy mormota táncolni tud, tökéletesen elegendő ahhoz, hogy kerek legyen a világ.
Évtizedekkel később utánanéztem a dal eredetének. Egy 18.századi szavojai dalról van szó, mormotát táncoltató vándor komédiás lány a szereplője. Ha jól emlékszem. De “Burnala” nem szerepel egyik változatában sem. Isten tudja, hogy került a keletnémet verzióba.
Én viszont úgy éreztem ott, akkor, a lipcsei utcák tövében, hogy valahogyan fel kéne keveredni arra a tengerjáró hajóra. A dalocska könnyed hangvétele azt sugallta, hogy ez egyáltalán nem lehetetlen…
Délután.
Most a ház mögötti kis teraszon ülve a nagy pínea földig érő ágai, a csomóba tapadó tobozok, tűlevelek között a tengerre látok. Balkéz felől, a kis öböl túlpartján az aeginai romtemplom egyetlen megmaradt csonka oszlopa mered az égnek, mögötte a sziget párába vesző fennsíkja, még messzebb még halványabban hegyek. Konstatálom, hogy túl vagyok utam felén. (hagyjuk a metaforákat, de igen annak az útnak is…). A tegnapi túlzásba vitt napfürdő ugyanakkor azzal járt, hogy ma éppen csak mártózást engedélyezhetek magamnak, pedig ha valamit szeretek, hát úszni a tengerben azt nagyon.
A platóni filozófus elutazott. Előző éjjel órákig szöszmötölt a szomszéd szobában. Másnap délelőtt a mólón élettársától, Anasztáziától megtudtam a csörömpölés okát. Iliász professzor miután egyre idegesebben kutakodott, egy idő után már nem viselte egyedül a feszültséget, felébresztette Anasztáziát, majd amikor a nő álomittasan megtudakolta, mi a baja, mit keres, órák feszültsége robbant ki a filozófusból: - A nyugtatóimat! – kiáltott remegve. (Erre a kiáltásra magam is emlékeztem).
Az is kiderült egyébként, hogy azon az éjszakán a ház úrnője, Ada sem aludt, jóllehet ez nála ab ovo nem olyan nagy meglepetés. Amióta ismerem, és ennek már huszonhét éve, hajnalban fekszik, nappal alszik. A lánya, Eleni szerint sose volt ez másképp. Ezúttal azonban Ada viszonylag korán feküdt le. Azon az estén üldögéltünk mindannyian a konyhában egy üveg kései szüretelésű tokaji mellett. Az estét – emlékszünk – Ada fiatallány-korabeli teniszkalandjának elbeszélése zárta.
Ada három körül feküdt. Amint lehunyta a szemét, beléhasított, hogy a városból két csomaggal tért meg, jóllehet háromféléért kelt útra. Először is – ezt másnap részletesen elmesélte nekem a ház mögötti kis teraszon – vett egy nagyobb kerti vödröt, amire már rég szüksége volt, ezt egy nagy nylonzacskóban a kerékpár kormányára akasztotta, másodszor vett süteményeket, ez utóbbiak nylonzacskóját hozzáfogta a vödrös szatyorhoz, míg a harmadik szatyor, amelyben két, lent a kikötőben hímeztetett kispárnahuzat, valamint a szalonbeli kisfotel szintén hímzett párnahuzata volt, a kettő közé került, mégpedig oly módon, hogy Ada a két másik szatyrot összefogva ezt is megtartotta. Adán ugyan egy pillanatra átvillant, hogy jobb lenne azt a szatyrot is átvetni a kormányon, de aztán könnyelműen hagyta, hogy gondolatai másfelé terelődjenek. Mire hazaért, eszébe jutott, hogy megfeledkezett valamiről. Megállt a háznál, nagy sietve lerakta a nagy vödrös szatyrot, de a másik kettőt, a valamiféleképpen egymásba gabalyodott süteményes és hímzett párnahuzatos szatyrot nem fejtette le a kormányról, hanem sietve visszakerekezett a városba. Ott aztán a standnál a kerékpárról le sem szállva megvette azt, amiről megfeledkezett, és ahogy már addig is bevált, ez utóbbi szatyrot hozzáfogta az előző kettőhöz. Ekkor még nála volt mind a három szatyor. – Ezt onnan tudom – magyarázta Ada nekem másnap a ház mögötti, pínea árnyékolta kis teraszon –, mert a stand tulajdonosa határozottan emlékszik, hogy tőle három szatyorral távoztam…
Adának tehát röviddel viszonylag korai lefekvését követően eszébe ötlött, hogy egy adott pillanattól kezdve nem tud számot adni magának a két szatyor közé szorított harmadik szatyorról, jóllehet abban voltak bevásárló útjának legértékesebb darabjai: a varrodában elkészíttetett két kispárnahuzat és a szalon foteljének szintén most elkészült párnahuzata. Ezért aztán felkelt, és elkezdte keresni a házban a bizonyos zacskót. Míg tehát a platóni filozófus a nyugtatóját kereste, addig Ada a párnahuzatos zacskóért tette tűvé a házat. Jómagam mindkét irányból követhettem a neszezést, hiszen szobám egyik ajtaja a filozófus szobájába nyílik (kulcsra van zárva), a másik viszont egy folyósón keresztül a konyhába, illetve a szalonba, és azon is túl a nagy teraszra, tehát Ada birodalmába vezet. (Van egy harmadik ajtó is, ezen keresztül lépek ki a ház hátsó, kis teraszán át a kertbe). Már az ágyban feküdtem, amikor a szomszéd filozófus notórius motozása mellett a szalonból hirtelen nylonzacskók heves zörgését hallottam. Ez lehetett az a pillanat, amikor Ada az ágyból felkelve elindult, hogy megkeresse a hiányzó csomagot. Másnapi elbeszéléséből az is kiderült, hogy hosszas keresés után (ennek nagy részét a hangokból nyomon követhettem), kiment a kertbe, és mire a falhoz támasztott biciklihez ért, lassan minden világossá vált előtte: ezek szerint a két zacskó közé szorult harmadik zacskó megtette az első utat a kikötőből a házig, majd a háztól vissza a kikötőig, sőt az ismételt hazaúton is ott tapadt még a másik zacskóhoz, de aztán valahol a házhoz vezető hosszú meredek alján a zacskók közti kohézió megszűnt, és a párnahuzatokat tartalmazó zacskó anélkül, hogy Ada észrevette volna, a földre hullt. – A szemetesek azóta biztos összeszedték és kidobták – zárta le Ada a beszámolóját.
Mindezt lényegesen rövidített verzióban a mólón fekve Anasztázia mesélte el nekem először, akitől azt is megtudtam, hogy Ada azon az éjjelen egy percre sem hunyta le a szemét, de a veszteséghez képest jókedvűen és frissen fogadta a teraszon a reggeli kávéhoz megjelenő Anasztáziát.
Ezt követően másfelé terelődött a beszélgetés. Megtudtam, hogy Anasztázia többek között Hérodotosz-szövegeket anotál a Francia Nemzeti Kutatási Központ egy kutatócsoportjában, és ezen felül franciáról, angolról és németről görögre végez fordításokat.
Hogy megfelelő benyomást tegyek Anasztáziára, megemlítettem fiatalkorom intenzív Heidegger-tanulmányait, sőt a német töprengő nemrégiben újraolvasott alapszövegének rám tett hatásáról is részletesen beszámoltam neki. Cserébe megtudtam, hogy Arisztotelész szerint az ember legnagyobb élvezeti forrása az intellektus maga. Szemem sarkából végigmértem Anasztázia testét, és megpróbáltam nagy vonalakban elképzelni a platóni filozófussal való kapcsolatukat.
Mindeközben a hevesen tűző nap az állandó, kellemesen hűs szél leple alatt különféle káros sugarakkal bombázta bőrömet.
Amikor aztán Anasztázia felment a házba, ismét olvasmányom felé fordultam. Egri Lajos, The Art of Dramatic Writing-jában Nóra és Helmer utolsó összecsapásának elemzését olvastam el az erős napsütéstől káprázó szemekkel. A szerzővel együtt konstatáltam a növekvő és a megugró (jumping) konfliktus között az előbbi javára megfigyelhető különbséget, majd elaludtam.
Mire felébredetem, a móló közönsége kicserélődött. A nagyhasú polipvadász helyett az álpópával és kövér feleségével találtam magam szemközt. A feleség szétterülve feküdt a gyékényén, az álpópa kezét térde körül összekulcsolva ült mellette, orrán fekete napszemüveg, és mereven figyelt. Engem.
Lehet egyébként, hogy nem is engem figyelt, csak a felém forduló sötét napszemüveg tévesztett meg. De mivel amúgy is ideje volt felmenni a házba, úgy döntöttem, engedelmeskedem a legkevésbé sem marasztaló tekintetnek. Összeszedelődzködtem, és a hosszú lépcsősoron felkaptattam a főútra, majd azt átszelve a hátsó kapun beléptem a kertbe. Eleni jött velem szembe a házból, összecsapta a tenyerét, és felkiáltott: “Úristen, te aztán jól leégtél!”
Éjjel aztán az erős leégés ellenére nyugodtan aludtam. Olykor-olykor felébredtem ugyan a filozófus horkolására, de aztán néhány kellemesebb gondolat segítségével ismét elaludtam.
Ma két rövid csobbanástól eltekintve nem voltam lent a mólónál. Mind Anasztázia, mind Eleni, mind pedig a délután látogatóba megjelent Lenya (huszonhét éve nem találkoztunk) lelkemre kötötték, nehogy a napra menjek. Eleni a kertből lenyisszantott néhány aloé levelet, azokat félbevágva a bőrömre kente a kaktuszféle nedvét. Bízom benne, hogy segít, jóllehet továbbra sem érzek különösebb kellemetlenséget. De pirosnak piros a bőröm. Bíbor. Állítólag Platón nevének ez az egyik jelentése…
A filozófus és Anasztázia tehát ma délután elutaztak. Cserébe megérkezett Marcos, Ada férje. Amikor az est leszálltával Eleni, Eleni kislánya és én visszatértünk a kikötőbeli vacsoráról, Marcos már szokása szerint ott ült a nagy terasz sárgás lámpafényében és az asztalra állított hordozható rádióból szóló zenét hallgatta. – Mahler ötödikje – nézett rám jelentőségteljesen, miután egy percre mellé telepedtem, – olyan mintha egyenesen hozzám beszélne. Figyeld csak, most már boldog, a paradicsomban érzi magát, de az előző tételben még a poklokban járt.
Eleni aludni ment, én egy órát még üldögéltem a szülőkkel, aztán visszavonultam a szobámba.
Egyébként mihelyt megérkeztünk a városból, Ada félrevont és közölte velem a zacskóügy újabb fordulatát. – Képzelje el – mondta, – a varrodában megtalálták a zacskómat a párnahuzatokkal! Kiderült, hogy nem az én zacskómat vittem magammal! Elkerekedett a tekintetem: – Azt akarja mondani, Ada, hogy maga másvalaki zacskóját veszítette el?! Ada bólintott, majd rám nézett: – Most mi legyen? Ráadásul nem is tudják kié. Nem tudják, mi volt benne! Sóhajtottam: – Nem tehetünk mást, meg kell várnunk, amíg valaki jelentkezik a hiányzó zacskóért. – De mi van, ha kárpótlást követel? – kérdezte Ada aggódva. Mélyen a szemébe néztem: – Ne szaladjunk előre, Ada. Ki tudja, milyen fordulatokat tartogat még ez az ügy. Ada elmosolyodott: – Fordulatokat – ismételte. Úgy tűnt, megtetszett neki ez a szempont…
Can Togay
hirdetés
hirdetés
hirdetés
Címkefelhő
2009
2010
amerikai
angol
avantgárd
Bódis Kriszta
Böszörményi Zoltán
Bajtai András
Balogh Endre
Balogh Robert
beszámoló
Beszélő
Boldizsár Ildikó
Borbély Szilárd
Bozsik Péter
Csordás Gábor
díj
dráma
Dukay Nagy Ádám
Dunajcsik Mátyás
Farkas Zsolt
fesztivál
Ficsku Pál
film
fordítás
Forgách András
francia
Galéria
Garaczi László
Gondolat
Győrffy Ákos
gyerekirodalom
Háy János
Harangi Andrea
Határ Győző
Holmi
horvát
interjú
Jánossy Lajos
Jász Attila
József Attila
JAK
Jelenkor
Kálmán Gábor
könyvbemutató
könyvhét
könyvtár
Kőrösi Zoltán
Karafiáth Orsolya
Kemény István
kiállítás
Kiss Judit Ágnes
Kiss Ottó
Korunk
Krusovszky Dénes
Kukorelly Endre
Lackfi János
lengyel
műfordító
Műhely
magazin
mese
Murányi Zita
Nádasdy Ádám
Németh Gábor
Nagy Gabriella
Netnapló
Nobel
novella
Nyugat
orosz
Pályázat
Pallag Zoltán
Peer Krisztián
performance
performansz
PIM
Pollágh Péter
próza
Solymosi Bálint
Sopotnik Zoltán
spanyol
Spiegelmann Laura
svéd
Symposion
Szépírók
Szép Ernő
színház
Szerb Antal
Szijj Ferenc
szlovák
Tóth Krisztina
Takács Zsuzsa
Thomas Mann
Tolnai Ottó
vers
Zalán Tibor
Zeke Gyula
Zemlényi Attila
zene
hirdetés
hirdetés
hirdetés

