Lábjegyzetek Platónhoz 6-7.
2006. szeptember 16. - Can Togay
Naplót írok, nem hegyezem túl a csattanót, de mindenképpen rendjénvaló, hogy Danaéről és Silvioról való tegnap esti emlékezés így záruljon… A száz év magányt pedig Aeginának dedikáljuk.
- 2006. szeptember 16.
Az utolsó naplóbejegyzés.
Anaviszosz, Olimposz mellett a szunioni út mentén kb. félúton Athén és Szunion között. Kis falu, tíz elszórt ház. Clióék romos villája, mellette régi gazdasági épületek alapjain terméskövekből műterem épül. A hátsó, szintén építés alatt levő épület Francáé lesz. Franca Silvio özvegye, Milánóban él. Felidézem arcát: Modogliani megbolondult, és előbb rézvörösbe mártotta az ecsetét, hogy a hajat, majd zöldbe, hogy a szemeket megfesse. A vakító fogak emeletesek, kétszer olyan magasak, mint a normál halandóké. A vastag ajkak csak akkor érnek össze, ha Franca Franca
Most ezek szerint Franca
Amikor legutóbb jártam itt, egy szamár állt minden
Most este van. Fúj a szél. A régi műterem vendégházában a hátsó szobában kékre mázolt kerti fémasztalnálon írok. Ültem én már ennél az asztalnál. Két éve. Danaé halálának egyéves évfordulóján.
Az üres kert most egycsapásra benépesedik. Fények gyúlnak. Ideidézem megint a gyászoló, emlékező vendégsereget. Lányok, fiúk, Danaé volt osztálytársai, barátai. Egymás mellett ülnek, fekszenek földre terített matracokon. A felnőtt meghívottak közül valakik a kerti grillnél sütnek. Valakik a konyhában főznek. Zene szól. Clio intézkedik, szervez, lánya halálának első évfordulója van. Csak néha tűnik el percekre szobájában. A régi műterem helyiségei megtelnek ágyakkal. A szomszéd kertben, a régi villában Danáéről készült családi filmet néztünk meg még délután, Danaé játszotta Schubert zongorszonáta kiséretében. Kezdetét veszi a vacsora. Majd ismét a szomszéd kert, a romos villa teraszán tácolnak Danáé barátai. Reggae szól. Éjjel, amikor lefekszem, matracokon alvó, egymáshoz bújó, aludni térő fiatalokon átlépkedve érkezem a vendégházba…
Fúj a szél. Itt jobban fúj mint Aeginán. Magas dombok, majdhogynem hegyek között vagyunk a völgyben. Midőn. Hajóra. Elbúcsúzni.Senki. Sem.
A szárnyas hajó alja neki-nekicsapódik a víznek. Száguld Pireusz felé. Marc-kal a Plakán van találkozónk. Az Akropolisz alatt, a római romok szomszédságában több egymásba érő taverna. Nem emlékszem, hogyan kell odamenni, ezért a Monasztiraki (Monostorocska) állomásnál beszéljük meg a találkozót. Előbb érkezem, körülnézek. Esti meleg szélben több tucat ácsorgó, beszélgető, várakozó, többnyire fiatalok. Az állomás épülete mellett húzódó kis utcában, egy ház párkánykövén üldögélő lányra leszek figyelmes. Szőke, húsz év körüli. Szeme kábán mered, bizonytalan kifejezés a szája körül, feje, teste néhány centit lassan előredől, aztán, mint aki alvásból riad, kiegyenesedik, körülnéz, és már megint dől előre. Szemem sarkából keresem a dílert. Ahogy nézem a lányt, üres hipotézisek szaladgálnak az agyamban: megpróbálom elképzelni az első belövés alkalmát, a lány hátterét. Középosztály, talán nem is görög. Szülei… aztán bemegyek az állomás épületébe, hogy egy ablakon keresztül figyeljem tovább. A jegyautomaták elfedik a kilátást, így aztán kisétálok megint az utcára. A lánytól néhány lépésre most már egy bakancsos, rövidnadrágos, hátizsákos fiatal fiú álldogál, nem látom az arcát, de nyilvánvalóan a lányhoz közelített, megállt. Mond neki valamit? Aztán hirtelen tesz néhány lépést, és mint sirály a vízről, felkap valamit a lány mellől, majd arrébb megy néhány lépést. Visszafordul a lány felé, imbolyog. Most hátat fordít neki, megint felkap valamit a földről, majd elindul a lány felé. A lány felemeli a fejét, a fiút nézi homályos tekintettel, szól is hozzá… A nevemet hallom magam mögött. Marc az. Világos zakóban, némiképp őszülőfélben ott áll az olimpiára felújított metróállomás kivilágított bejáratánál.
Felkaptatunk a római romok mentén emelkedő úton, és hamarosan megérkezünk a taverna kertjébe Marc bemutat vacsoravendégének, egy tizenöt éve Görögországban élő albán énekes- és színésznőnek.
2006. szeptember 17.
Na, ebbe jól belealudtam. Éjszaka orkánszerű szél. Harmadik ébredésre kitámasztom az egyik ablaktáblát. A sötétben lekapok egy könyvet a polcról (nyaralóbeli könyvek, elmúlt nyarak, sárgult oldalak) beszorítom az ablakpárkány és zsalugáter közé. Újabb adag alvás. Zajra riadok, a könyv kiesett, a tábla csapkod…
Reggel aztán kilépek a vendégházból, hogy felemeljem a virágágyás tövébe pottyant könyvet. Természetesen felmerül, hogy a címe különös jelentőséggel fog bírni. Ilyen elbeszélői kontextusban nem lehet más mint… Felveszem a könyvet virágok közül, megfordítom, elolvasom a címlapját: Monique Simonet, Images et Messages de l’Au-delá. Le 1er Livre sur la Transcommunication[1]… Na kopjatok le!
Fellapozom. A belső boritó első mottója egy Victor Hugo idézet. Hevenyészem: “Különlegessége ez égi távozásnak, melyet halálnak hívunk, hogy akik elmennek, nem távolodnak el semennyire. A világosság birodalmában vannak, de gyengéd tanúként kisérik figyelemmel árnyékvilágunkat. Fönt vannak, de egészen közel. Ó! bárkik is legyetek, akik koporsóba láttátok hullani a szíveteknek kedves lényt, ne higyétek, hogy elhagyott benneteket. Mellettetek van még inkább mint bármikor. A halál szépsége a jelenlét: ahogy a megfoghatatlan módon jelenvaló szeretett lelkek könnyes szemeinkbe mosolyognak. A megsiratott lélek eltünt, de nem ment el. Nem látjuk már drága arcát, de szárnyai alatt érezzük magunkat. A halottak láthatatlanok, de nem távollevők… A halál a legfelsőbb szintre emelése mindannak, ami élet volt. Szemkápráztató és megszentelt emelkedés, amelyben mindenki önmaga fölé nő. Minden
Bemegyek a szobába. Megcsinálom az ellenpróbát. Leveszek találomra egy másik könyvet a tucatból: Ekato Xponia Monachsia (Száz év magány)…
Naplót írok, nem hegyezem túl a csattanót, de mindenképpen rendjénvaló, hogy Danaéről és Silvioról való tegnap esti emlékezés így záruljon… A száz év magányt pedig Aeginának dedikáljuk.
Ami az albán színésznő történetét illeti, nem mondhatom el. Át kell alakulnom távozóvá. A többiek már reggeliznek a konyha előtt. Hamarosan úszunk egyet. Részemről egy utolsót. Internetkapcsolatot is kell találnom. Aztán felmegyünk Athénba. Holnap pedig indulok haza.
Élveztem a naplóírást. Na, pá! Minden
[1]
M.S.: Képek és üzenetek a túlvilágról. Első könyv a transzkommunikációról
Hozzászólás