hirdetés

Lárnaka fölött az ég

2018. február 12. - Patak Márta

...valamelyikünk emberesen elkáromkodta magát, erre mögöttünk az a férfi megkérdezte, magyarok vagyunk-e, majd miután beszédbe elegyedtünk vele, a lelkünkre kötötte, haza ne menjetek, amíg nem muszáj, ha elfogy a pénzetek, inkább üljetek ki a tengerpartra, mi meg bólogattunk, és persze nem hallgattunk rá. – Patak Márta netnaplója Cirpusról.

hirdetés

Napok óta borult, állítólag a por miatt. Nekem nem mond semmit az ötvenhárom mikrogramm per köbméternyi részecskés légszennyezettségi adat, én csak azt látom, hogy nem süt a nap. Állítólag a bombázások miatt jön az arab országokból a porfelhő. Azt mondják, a homok jobb, azt kiköhögi az ember, ez viszont észrevétlenül lerakódik a tüdejében, és hogy ott jót nem tesz, az biztos. Minden nap ezzel indul, kinézek az ablakon, megállapítom, borult az ég, ma is.

Bojtár Endre halálhírére ébredtem, és egész nap kísért a gondolat, inkább nekrológot kellene írnom, elmondani, hogy abban az egy ölelésben és abban a pillantásban minden benne volt, ahogy nézett rám a Nyitott Műhelyben, a közgyűlés után. Engem nem tanított, nem jártam vele egy társaságba, nem dolgoztam vele együtt, csupán néhány emailt váltottunk, de mindig számon tartottam, és azt a pillantását sose felejtem el. Szomorú ez az egész nap.

Lárnaka, Ciprus, az ókori Kition, Zénón szülővárosa, ma a sziget harmadik legnagyobb kiterjedésű települése. Hát itt vagyok. Végigjárom a pálmafákkal szegélyezett sétány nevezetességeit, az örmény népirtás emlékművét, az athéni Kitón szobrát, Velence szárnyas oroszlánját, de most csak a felszínt szeretném látni, az összbenyomás kedvéért. Ma nem mennék mélyre. Ennél mélyebbre.

A halászkikötőben egy kis időre földerítenek a macskák. Egyik fekete különösen. Odajön, ahogy hívom, pszipszina, pszipszina, illegeti magát, teszi a fejét a kezembe, hagyja, sőt kéri, mi az hogy!, elvárja, hogy simogassam. Hm. Hiányzik egy darab a bal füléből. Nagyon szép jószág. A másik, a cirmos is. Aztán az a világos színű, angóra fajta. Nem is értem, hogy került ide a kikötőbe. Azaz dehogynem. Arrább, a hullámtörő soktonnás kövei előtt török család fényképezkedik. Látszik, mennyire enervált vagyok, máskor talán megtenném, de most föl se ajánlom nekik, hogy lefényképezem őket, ne fáradjanak az elülső kamerával.

Vajon mi rázhatna most föl, hogy ébredj, itt vagy Lárnakában? Ezt most komolyan kérdezem. Hiába gondolok vissza arra a zsidó férfira, aki 1986 nyarán, miközben Alcázar de San Juannál szálltunk át Andalúzia felé a vonatpótló buszra, öcsém vagy én, kettőnk közül valamelyikünk emberesen elkáromkodta magát, erre mögöttünk az a férfi megkérdezte, magyarok vagyunk-e, majd miután beszédbe elegyedtünk vele, a lelkünkre kötötte, haza ne menjetek, amíg nem muszáj, ha elfogy a pénzetek, inkább üljetek ki a tengerpartra, mi meg bólogattunk, és persze nem hallgattunk rá.

A halászkikötőnél visszafordulok, elnézek balra, és mintha valami meggátolna benne, hogy bevegyem magam a fehérre meszelt falú, kékre mázolt ajtajú-ablakú alacsony kis házak mögötti utcácskákba, indulok visszafelé, mintha dolgom lenne a városközpontban. Hát nincs. Turista módjára kellene viselkednem itt, és úgy látszik, az itt se megy nekem. Akárhol vagyok, szeretek ott élni, boltba menni, köszönni a környékbelieknek, váltani velük néhány szót az időjárásról, az aktuális politikai botrányról vagy a nyerő csapat szombati, vasárnapi eredményéről, de a műemlékek végiglátogatása nem tartozik a kedvenc tevékenységeim közé. Meg persze szomorú is vagyok Bandi halála miatt, és ezen Lárnaka sem tud segíteni.

Nem ártana találnom egy nagyobb szupermarketet, de úgy látszik, az itt egy idegennek nehéz feladat. Kérdezősködhetnék is, a helybelieket fölismerem, legalábbis majdnem biztos vagyok benne, de ahhoz sincs kedvem. A buganvileás homlokzatot viszont lefényképezem. Meg az örmény iskolát. Aztán egyszer csak hopp, megvan az én szupermarketem! Laikí agorá. Népbolt. Ez az! Üres polcok, poros portéka, de a csavartól a mosószeren át a cigarettáig minden kapható, legalábbis volt, talán a nyárról itt maradt készletet árulja ki ez a bajuszos ciprusi öregúr, akivel beszélgethetnék is, érdekelne a sorsa, megkérdezhetném, hogy került ide, talán török, egyike a keveseknek, akik a hetvennégyes megszállás utáni lakosságcserét követően is itt maradt, mert neki itt vannak eltemetve a szülei, ő mindig itt lakott, nem is akar máshova költözni, itt szeretne meghalni. Vagy ha meg örmény, akkor elmesélhetné, hogy milyen volt itt régen, amikor egymás mellett éltek mind, görögök, törökök, örmények. Ha itt laknék a városban, mindennap eljöhetnék hozzá beszélgetni, így csak az arcáról olvasom le az életét.

Élvezhetném jobban is ezt a délutánt, kiülhetnék a Szent Lázár-templom előtti téren egy teára, de ahhoz sincs kedvem, úgyhogy zárásképpen a jachtkikötő előtti tornaszerek egyikén járok egyet, és a százéves pálmafák tövében kilengetem lábamból a kilométereket.

Patak Márta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.