hirdetés

Last minute

2012. december 23. - Műhely folyóirat

Legyen valódi meglepetés, de tanítson szerénységre és önzetlenségre, legyen kézzelfogható, ugyanakkor emlékeztessen a megfoghatatlanra, legyen egyszeri, de őrizzen meg valamennyit az ünnepből a hétköznapokban is. Legyen egyszerre minden. - A műhely folyóirat befejező netnaplóját Mártonffy Marcell jegyzi.

hirdetés

Rosszul indul a nap, ahogy évek óta mindegyik huszonkettedike-huszonharmadika. Veszélyesen közel a szenteste, nem sokra megyek a bölcs belátással, hogy előbb kellett volna ocsúdni. Korán van, a kávé elkészültéig minden koordinált mozdulat az összpontosítás diadala. Késő lett, mire sikerült megszakítanom az esti portyázást. Ősszel a Wesley János Lelkészképző Főiskola ingyen hozzáférhetett egy digitalizált folyóiratgyűjteményhez – a belépési jelszót mintha csekély kárpótlásul kapta volna a törvénybe foglalt törvénytelenségért, amely más gyülekezetek mellett fenntartóját, a legszegényebbeket szolgáló Magyar Evangéliumi Testvérközösséget is sújtotta. Pár napig kedvemre dézsmálhattam a készletet. A gyorsan besöpört tanulmányokat olvasni céltalanul célszerű tevékenység: az irányok többé-kevésbé kirajzolódnak, az, hogy mi mire lesz jó, még homályos. Most nem a Műhely jár az eszemben, a Mérleghez keresek cikkeket. Talán nem orrol meg érte Villányi Laci: ez is egy másik élet, bár az övé felől nézve inkább az egyik – zömmel szakfordítások töltik ki. A zsebformátumú szemlét az tette egyedivé, hogy a rendszerváltás előtt és után többféle értelemben feszegetett határt és korlátot, állami és egyházi ellenőrzőpontokat megkerülve közvetítette a kortárs teológia kérdéseit. Jelenleg szünetel, elsősorban pénzhiány miatt, de ellehetetlenítésébe tekintélyes önrésszel szállt be a kishitűség és egy lejárt szavatosságú felekezeties gondolkodásmód. A letöltött anyag böngészése aktív várakozás alkalmas szövegekre, és az ádventi analógiát a külvilág eseményei is erősítik. Folytatni kell, ha máshogy nem, hát az interneten – biztatott  nagytiszteletű barátom, amikor nemrég összefutottunk, most pedig a híreket átfutva örömmel fedezem fel, hogy Iványi Gáborék közösségéhez a magyar kultúra színe-javától érkezik reményteli üzenet. 

Harmatoznak tehát az égi magasok, pár csepp a ma esedékes lótás-futást is elviselhetőbbé tenné. Karácsonyi beszerzésre indulok az utolsó percben, amely egy rezignált és megbocsátó, de határozott ítélet szerint az utolsó utáni – az utolsó tegnap volt. Nagyon nincs meg, amit elterveztem, és most már az is nyugtalanít, hogy az eredményről számot kell adnom a netnaplóban. Biztosra vehető, hogy az ajándék felderítésére rámegy a nap. Az ünnep lényegéről morfondírozni kedvemre való volna, de most nem időszerű. Nemtelen kompromisszumot kötök a konzumkarácsonyra vonatkozó előítéletekkel: természetesen elhamarkodottak és ostobák. Cinkos rokonszenv tölt el azok iránt, akik a TESCO bevésődött topográfiáját követve záróráig bolyonganak a plazmatévék és az ásványvizek közt elnyúló hodályban. Nincs okom kétségbe vonni, hogy mindenki az ideális ajándék után kutat, ennek képzetét igyekeztem megkonstruálni én is. Legyen benne szeretet, annak előbbvalósága, ami nem megfizethető, de a pénztárca józansága és használhatóság is, mert karácsonyra marad, amire már szeptemberben szükség lett volna. Legyen benne tisztelet azok iránt, akiknek egy új sál és sapka is elérhetetlen, de ne legyen benne képmutatás, mert egy szem piros alma aszketikus ajándéka bizonyosan az. Legyen valódi meglepetés, de tanítson szerénységre és önzetlenségre, legyen kézzelfogható, ugyanakkor emlékeztessen a megfoghatatlanra, legyen egyszeri, de őrizzen meg valamennyit az ünnepből a hétköznapokban is. Legyen egyszerre minden. A szertelen képzeletmunka közepette egy közönségesebb szempont is felrémlik: nem kéne elverni a tegnap váratlanul beérkezett honoráriumot, messze még a január. A nagyobb gyerekek jézuskájával kevesebb volt a gond, vágyaik többé-kevésbé egybevágnak hétköznapi igényeikkel („munkájuk és passziójuk egy”), amiben meg nem, azt remélhetőleg magától meghozza a szenteste.

Kisebbik fiam viszont szenvedélyes ünneplő, az idén is sokat beleadott: hajtogatott, ragasztott, öntött, gyúrt, színezett, az ő esetében végképp nincs rutinmegoldás. Nem tévedtem, hosszú és felesleges körök után bukkanok rá arra, amire aztán igyekszem rávetíteni a kevéssé körvonalazott ideális formát. Otthon elzárkózom (apa dolgozik, ne zavard), azonnal kiderül, hogy a szerkezet nem működik. Újabb hosszadalmas és most már a végsőkig feszült városi túra. Szerencsére szó nélkül kicserélik, ezúttal látszólag nincs baja, a megkönnyebbült várakozásba azonban gyanakvás vegyül. Idill és valóság konfliktusa kicsiben is feloldhatatlan.

Néhány éve Bakonybélben karácsonyozunk. Előremegyek fűteni, leviszem a holmikat, a többiek holnap érkeznek busszal. A falu rejtett vonzásközpont, például egyik-másik műhelyes barátommal is szoktunk itt találkozni néha a győri vacsorán túl, melyről Horváth Jóska szívmelengetően emlékezik meg. Útközben ünnepre hangolt rádiók szólnak, lefedettségtől függően. Egy darabig jól esik bejgliről, szeretetről, hitről és reményről hallani, ez az első nyugalmas óra, de egyszerre, úgy látszik, elkerülhetetlenül, a Nemzeti igazgatói székének várományosára terelődik a beszélgetés. Az asszociáció felfoghatatlan, talán a hagyomány szótól indulnak be műsor máskülönben visszafogott, értékelvűséget hirdető és a Megváltó küldetésére is annak rendje-módja szerint kitérő résztvevői. Hogy a nemzet színháza nem kísérleti színház, a hagyománnyal nem játszogatunk egyéni ízlés szerint. És így tovább. A Somhegy, hála Istennek, néma és titokzatos, mint mindig. Valamit tud, egyedül alatta lep meg rövid hózápor, azután megint tiszta az út. Este a végeláthatatlan fűtés szüneteiben egy német ószövetség-kutató kis könyvét olvasom a Magnificatról. Nem először, mert időről időre jó frissíteni, amit evidenciaként ad tudtul: Mária hálaéneke a születés előtt nem jámbor magánáhítat, hanem a szegények – idézem – „forradalmi himnusza”, ebben a műfaji minőségében énekli Jézus anyja, a Lukács-evangélium ismeretlen szerzőjének köszönhetően. „Hatalmasokat taszít le trónjukról, a kicsiket felemeli. Éhezőket tölt be minden jóval, üres kézzel küldi el a gazdagokat.” A filológiai környezet meggyőző, sorakoznak az idézetek a zsoltárokból és a qumráni tekercsekből, kiegyenesítik a várakozás ismétlődő, ciklikus rendjét a látomás megtestesülő jövőideje felé. Hulljon igazság a fellegekből (Ézsaiás 45,8). Holnap állítólag átmeneti havazás, majd ónos eső.

Műhely folyóirat

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.