Ülök a vonaton és megint Marcel Proust jut eszembe. „Az eltűnt idő nyomában.”
Milyen szépen írja le, amint a vonat egy állomáson megáll és a peronon ott ál egy göndör, eredeti szőke hajú, pirospozsgás parasztlány, klumpában. Mellette nagy tejesköcsög. Benne a még langyos frissen fejt tehéntej.
A lány arcán a természet tisztasága, a kicsattanó egészség. Tejfehér bőre szinte virít, kunkorodó haját bearanyozza a ferdén szembesütő reggeli napsugár. Óriási tengerkék szemeivel néz felfelé. Épp rám néz. Oh Istenem, milyen gyönyörű!
Kissé visszahúzódom az ablaktól, de nem bírjuk egymásról levenni tekintetünket. Ő is érzi, amit én. Az első meglátás és felismerés lenyűgöző öröme! Feledhetetlen, kitüntetett pillanat. Mintha megszűnne a valóságos idő mindkettőnk számára. Annyira egymásba hatolunk, olyan mélyen és intenzíven, hogy érzem, szívdobogásom majd megáll, lélegzetem elakad. Ő sem bír megmozdulni, csak áll lemerevedve, de a szeme, a szeme az él és egyre erőteljesebben világít. Pupillája kitágul, s a szembogár körül a kékesség egyre világosabb nagyobb, szinte kihajnalodik.
Tudom, érzem ez az a pillanat, amikor szakítva mindennel fel kellene pattannom és leugrani a vonatról, átölelni őt. Szinte hívogatóan tárulkozik ki felém. De mintha lebénultam volna, mozdulni sem bírok.
A vonat hosszan füttyent, majd elindul.
Amint lassan elmozdulunk egymástól, csak fordítom a fejemet, hogy ne veszítsek el egyetlen ezredmásodpercet sem a látványából. De ő nem mozdul, nem követi fejével a tekintetemet. Mintha kővé dermedt volna. S hirtelen már nem bírok, sem fejemmel, sem szememmel rátapadni. Arcomat az üveghez nyomom úgy fordulok utána. S ő csak áll ott, a felkelő napsütésben.
Megsajdul a szívem. Elvesztettem őt, az igazit. S ő is engem. Vajon látjuk e még valaha egymást? Talán soha. Ennyi volt, ennyi ajándék ma reggel és továbbhaladunk. „Életünk vonatán,.fut minden tovább” (60-as évekbeli magyar könnyűzenei sláger).

Megyek Antwerpenbe. Meglátogatom volt kedveseimet. Szerencsére már csak barátok. Nem kell eljátszani a szeretőt egyiknél sem. Bár sanda gyanúm mindketten vágynának rá. De nekem nem akaródzik utólag felmelegített futó kalandba, egyfajta nosztalgia-szeretkezésbe bocsátkoznom. Érzem, megviselne lelkileg. Úgy látszik öregszem. Azelőtt sosem zavart az ilyesmi. Nem törődtem vele, miféle érzelmi hullámokat korbácsolok fel. Csak megszereztem, ami alanyi jogon jár, ami az enyém, ami, mint volt szerető kikövetelhető magamnak. S mindig erősebb voltam, győztem, nem törődve mit okozok vele, majd hajnalban kiugrottam az ágyból és elszaladtam, sok esetben magam után hagyva egy vágyat, egy fantáziát, egy reményt, fájdalmas keserűséget a női szívekben. Miközben mosdatlanul zötyögtem visszafelé valamilyen járművön kis ideiglenes otthonaimba, élvezettel szagolgattam az orromba, ajkamba beférkőzött csodás illatokat, az éjjel vad szeretkezések izzadtságállományát, az átható, feledhetetlen ízeket.

Hát ennyi boldogság maradt nekem? És éppen ezekről mondok le már előre. Helyette diplomatikus, a fájdalmas érzelmi pontokat mellőző beszélgetések lesznek. Unos-untalan információcserék, mi van a másikkal, mi történt az elmúlt évben? Óvatos válaszok, hogy ne sértsem meg a még gyógyulófélben lévő, nagyjából már behegedt sebeket, sem bennük, sem magamban.

Hát szép nap elé nézek!

Csak az a tejeslány állna ott a következő megállóban megint! Biztos leugranék most már, hogy karjaimba öleljem. Csöbörből-vödörbe. Tejesköcsögbe. Örökre!

Szindbád. Krúdy Gyula - Huszárik Zoltán filmjének egyik első jelenetsora jut eszembe. Amint a halott Szindbádot  (Latinotvits Zoltán) egy lovas kocsira teszik, s a ló az alkonyi fényben egyik szeretőjétől a másikhoz viszi őt, a kihűlt tetemét. De mindenütt csak rácsapnak a ló tomporára, s továbbküldik terhével együtt.

Hát így - hasonló módon - nem fogok én már kelleni senkinek.

No csapjunk a lovak közé! Ebéddel vár Saskia, vacsorával Karen!