A Himnuszra ébredek. Utálom a művészi eljárást, amikor egy prekoncepciót ráerőszakolunk a műre, esetemben most egy naplóra, ami néhány hét múlva eltűnik, mint a barátom a berlini hőlégballon-oktatáson. Utálom, hogy beleerőszakoltam magam egy lakásba, a téma érdekében, ami nem is biztos, hogy jó, unom, hogy fényképeket készítek, amik nem mindig passzolnak az írásokhoz. De hát ez van. Megint a Himnuszra ébredek. Azzal a különbséggel, hogy szombat éjszaka van, himnuszozik a tévém, Magdeburgból közvetítik Balzsay Károly bokszmeccsét. Ha szól a Himnusz, mindig felállok, valahogy neveltetésemből adódik. Állok egy szál pöcsben, vége a Himnusznak, leveszem a hangot a tévéről, berakom Péterfy Bori cédéjét, nagyon tetszik, ahogy Balzsay üti a ruszki fejét, Bori hangja elandalít, a szöveg is, amit Tariska Szabi írt, meg Brusi zenéje, egy felütés, bele a pofába, és a szöveg: „te vagy a csókolatlan száj”.Aztán számolom a meccset, ami tizenkét menet, a cédén meg csak tizenegy szám van. Üsd ki Karesz, nincs több menetünk. Az utolsó szám címe: Katapult. „ Híradók filmek és plakátok /Nem szólnak hogy holnaptól már nem kell nagykabátot/ Venni többé/ Jön egy új világ”.Balzsay nem üti ki a ruszkit, szívós szibériai, a cédének vége, visszakapcsolom a hangot, nyerünk (ez olyan szép dolog, ahogy az örömben közösen osztozunk, vesztettünk helyett pedig többnyire a fiúk vesztettek szerepel), röpködnek a nemzeti szín zászlók, arra gondolok, hogy Magdeburgban betiltották az Árpád sávot. Úgy döntöttem, mégis készítek néhány fényképet, már csak sportból is, az első kép címe: tigris Diósgyőr-sapkában és sálban, nagy hidegek jönnek. Visszafelé kezdem a napot. Az esti bokszmeccstől az ébredésig. Hajnalban elaludtam a Himnuszt, a forró zuhany legalább megvolt. Minél többet akarok írni, annál görcsösebb vagyok, minél jobban szeretnék egy szerető nőt, annál kilátástalanabb a helyzetem. Olvasnék, de nincs kinek. Írnék, de nincs minek. Amikor hajnalban állok az ablak előtt, és nézek ki a Szentkirályi utcán át a Rákóczira, nézem a hajnali csendet, a bóklászó pékárus, tejes és húsos autókat, a kedvenc mondatom jut eszembe. „Túl sok a szó, kevés a csend.” Már nincs az a hang, ami hajnali munkáimat megtörte, ami egy életre megalapozott kapcsolatot alakított ki apa és fiú között. Hajnalban leültem az íróasztalomhoz, pötyögtem valamit, vagy hasznosat, vagy haszontalant, mindegy, egy elrontott rántottlevesben is a szándék a fontos, egy nő akarata, szándéka többet ér a legjobb fokhagymás fűszersónál is. Szóval az a hang egy ajtónyitódás volt. Máté érkezett minden hajnalban, pontosan öt órakor, kinyitotta az ajtómat, bebújt a munkaágyamba, intett, hogy apa bújj mellém, mi vitézek összetartunk. Aztán félálomban a monitorra mutatott, apa menj dolgozni, aztán vegyünk kin dertojást. Hát ez a hang hiányzik most, nekem is, neki is. Mindegy. A wc-ben csinálok egy piros képet. Úgy döntöttem, ma elkészítem a tenger gyümelcseit, fokhagymás-sajtos fűszervajat készítek hozzá, közben írok egy kicsit, a mesekönyvet felfüggesztem, inkább a Móricz-átiratokból a Lefagyás című novellát fejezem be. Egyszerű történet, meg kell szüntetnünk a közös bankszámlánkat, és amikor az egyik bankfiókban vártunk a sorsunkra, lefagyott a gép. (Persze ez nem igaz, de a szarból csináljak már valami jót.) Tizenkét várakozó volt előttünk. Két ember reménytelen életéről (+két gyerek) szól a történet, meg a tizenkét várakozó emberről, párról (sic!). Június óta írom, nem járok még ezer karakternél sem. Nem tudom, mi lehet a szerelem vegyjele. Kész a rák, nincs kedvem enni. A szerelem vegyjeléről sincs kedvem írni. Inkább folytatom a mesekönyvet, most a Konyhamesénél tartok. Meg egy késhegynyi toleranciánál. Felragasztom Lara egyik képét a piros falra, „Fehér kisbaba néger kisbabával szivárvánnyal”, ez a címe. Mára ez a desszert számomra, na meg Balzsay.