Úgy látszik, mostanában ilyen "dupla napok" vannak, vagy nem történik semmi, vagy ha igen, akkor rögtön kettő. Ma: színház.

Reggel hívtak telefonon, ugye nem felejtettem el, hogy ma van a Spárgatengeralattjáró 100. előadása? Én meg félálomban felháborodtam: mit képzelnek, hogyan felejthettem volna el? - Ezek a reggeli félálom-telefonok életveszélyesek, valami kényszeredett megfelelni-akarásból úgy teszek, mintha ébren lennék, ügyelek az artikulációmra, nehogy már azt higgyék, hogy még alszom, holott alszom, és mindenfélét megígérek: ott leszek, megírom, leadom, holnapra, semmi gond - aztán visszaalszom, és gőzöm sincs miről volt szó. Ébredéskor meg görcsösen próbálok emlékezni, és kinyomozni, milyen csapdába lavíroztam bele magamat. Nyilván tipikus szorongásos tünet. Miért mondok álmomban mindenre igent, amire ébren nemet?

A Spárgatengeralattjáróra persze nem emlékeztem, három éve írtam, azóta megy a Kolibri Fészekben. Félig báb, félig színészi játék, alsósoknak, a főszereplője egy heroikus veréb, aki izompacsirta akar lenni, és közben, mintegy mellékesen, megmenti a világot. Tulajdonképpen teljesen normális színdarab, csak én tudom, hogy a szigligeti strandon az ötvenfokos telefonfülkében állva (még nem volt mobilom) fogadtam el a felkérést, ha felkérésnek lehet nevezni azt, hogy Novák János a Kolibri-direktor azt ordította (rossz volt a vonal) azonnal mondjak egy címet, ami hasonlít a Sárga tengeralattjáróra, mert le kell adnia valami tervet, reméli, hogy a Beatleséktől jogot kap, de ha nem, akkor sem adja vissza a pénzt, ez egy trükk, mondjak valamit. Nekem meg kiszaladt: Spárgatengeralattjáró. Azt mondta, kösz, levágta, és egy hónap múlva felhívott: hol a darab? Én meg hörögtem: címet kért, nem darabot, ő meg azt felelte, nem hagyhatom szarban, lejelentette a minisztériumnak! Tíz nap múlva olvasópróba! Úgy írjam, hogy van két színész meg egy zenész, ezenkívül egy jó kiállású veréb, amit már régen szeretne elsózni valamelyik előadásban, kigolyózták egy másik darabból, de ő nem engedheti meg magának az ilyen luxust, nála nem maradhat elfekvő veréb, és a darab passzoljon a címhez, mert nem lehet átverni a minisztériumot meg a közönséget. - Na ebből volt ma a századik előadás. Utána pezsgő, és elmondtuk, hogy nem is hittük volna.

Viszont este ment a Szegény Lázár utolsó előadása a Tivoliban. Azt meg a nyolcvanas évek közepén írtam Rozgonyi Ádámmal. Pécsett mutatták be, és amikor kiplakatírozták a városban, valami buzgómócsing a városi pártbizottságról leszedette a plakátokat, mert Lázár György volt a miniszterelnök.

Vári Éva meg Sipos Laci játszották a főszerepeket, Laci zseniális volt, elrajzolt, kopasz, kajla, baromi erejű őstehetség, láttam olyan előadást, aminek a végén a nevét skandálták a nézők. Akkor vették le a darabot, amikor Sipos belerohant egy álló teherautóba a 6-oson.

Most Valló Péter vette elő, Sopronban volt a bemutató tavalyelőtt, Kováts Adéllal, Kaszás Attilával, azután feljött Pestre, 57-et ment, benne lenne még egyszer ennyi, de túl drága a színháznak, hát levették. Legalább senki sem halt bele. És hál’istennek az utolsó percben rögzítették.

Csak az a furcsa, hogy ez a pörgős komédia, amiben valahogy ott lappangott a nyolcvanas évek léhasága, nemtörődömsége, málladozása, valaha Pécsett fergetegesen mulatságos volt, mára pedig "elszomorodott". Persze az új bemutatóra átírtam, belenyúltam alaposan, de a helyzetek, a nyelvezet maradt - és mégis. Ütősebb lett és keményebb - eddig rendben, ez volt az átigazítás célja - de valahogy sokkal komorabb, mint gondoltam. És erről már nem én tehetek. Nem is Valló, nem is a színészek. A légköri viszonyok. A színpad légkör-érzékeny terep.

Utána töltött káposzta meg pezsgő - nemigen passzolnak, de elbírtunk velük. Alig beszéltünk az előadásról, mert hát rendben ment minden - olyan bensőséges siker. Négyszer tapsolták ki a színészeket (ilyen utoljára a bemutatón történt). Szép darabtemetés volt, olyan, amikor az ember arra gondol, nem baj, hogy a csúcson ér véget, afféle jó halál - igazi eutanázia.