hirdetés

Legyen világosság

2016. december 28. - Fabiny Tamás

Észrevesszük-e azokat az embertársainkat, akik háború és üldöztetés, éhínség és elsivatagosodás miatt kénytelenek elhagyni otthonukat, és valahol a távolban új hazát próbálnak keresni? Tudunk a legalább egy kicsi lámpás lenni azok életében, akik sötétben botorkálnak? Képesek vagyunk-e eloszlatni az előítéletek, az idegengyűlölet és kirekesztés sötétségét? – Fabiny Tamás evangélikus püspök naplóját olvashatják szerdáról.

hirdetés

Még december elején emailt kaptam Röhrig Gézától, amelyben egyebek mellett ez állt: „Ráérsz december 28-án este? El szeretnélek csábítani egy privát hanukázásra.”
Örömmel mondtam igent. Soha nem vettem még részt hanukagyertya-gyújtáson. Annak már korábban tudatában voltam, hogy az idei év azért is különleges, mert a hanuka nyolc napja most lényegében egybeesik a nyugati egyház karácsonyi ünnepkörével. Az első gyertyát kiszlév hónap 25-én (ami a Gergely-naptár szerint december 24-e) gyújtják meg, a nyolcadikat pedig tévét 3-án, ami nálunk január 1-je.

Amint köztudott, hanuka nyolcnapos ünnepével a zsidóság arra emlékezik vissza, hogy a hellenizmus idején a Makkabeusok vezetésével miként diadalmaskodtak a szíriai görög megszállók felett, aminek eredményeképpen újraszentelhették és megtisztíthatták a jeruzsálemi templomot. A nyolc napon át égő mécses csodájára emlékezve a zsidók napról napra eggyel több lámpást gyújtanak meg, mert a szent dolgokban csak növekedni szabad.

Eredet és üdvtörténeti tartalom szempontjából egyáltalán nem függ össze hanuka és karácsony, ám a hívek kegyessége és a szertartások lefolyása terén kétségtelenül sok a hasonlóság. Ennek is számos jelét éltük át feleségemmel és kisebbik lányunkkal ezen az estén.

Röhrig Géza privát hanukázásról írt, amit érteni véltem, hiszen láttam képeket arról, hogy a Nyugati pályaudvarnál éppen ő gyújtotta meg a nyilvános téren elhelyezett hanukagyertya első lángját. Arra számítottam, hogy valamely barátjánál családias hangulatban leszünk együtt. A baráttal nem is volt gond, hiszen Bokor Péter és felesége, Anikó olyan szeretettel fogadott minket is, mintha már régóta ismernénk egymást. Ami igazán meglepett, az a résztvevők széles köre volt. Mintegy száznyolcvanan voltunk: zsidók és keresztények, magyarok (például Heller Ágnes vagy Iványi Gábor) és külföldiek (a magyarországi állomáshelyétől a közeljövőben elbúcsúzó Colleen Bell amerikai, valamint a Budapestre nemrég érkezett Yosef Amrani izareli nagykövet).

Házigazdánk elmondta, hogy családjában nemzedékek láncolatán keresztül milyen fontos a hanuka ünnepének megtartása. Éveken át Schweitzer József főrabbit hívták meg erre a jeles alkalomra, akinek immár csak özvegye lehetett jelen. Az áldott emlékezetű Jóska bácsi alakját nemcsak a levetített képek és filmrészletek elevenítették meg, hanem az ugyancsak vendégként jelen levő Erdő Péter bíboros szavai is. Ő egyebek mellett felidézte azt a 2003-as alkalmat, amikor a Mindentudás egyetemén közösen tartottak előadást peszáh, illetve húsvét ünnepének tartalmáról.
Az esztergom–budapesti érsek azt is kiemelte, hogy a zsidó és a keresztény hagyomány milyen mértékben határozta meg Európa vallási és kulturális arculatát. Számos fenyegetettség közepette különösen is meg kell becsülni egymást
Bokorék otthonában előbb az elmúlt évben elhunytak – köztük a terrorcselekmények áldozatául esett – emberek emlékére gyújtottunk gyertyákat, majd Röhrig Géza bölcs szavai következtek. Észre kell venni, hogy ez az egészen mély spiritualitást képviselő költő mennyire tudatosan fáradozik a hídverésen zsidók és keresztények, és általában a jóakaratú emberek között. A Saul fia sikere óta rászakadt népszerűséget is csetlő-botló emberséggel viseli, és azt tudatosan a maga szeretet-programjának szolgálatába állítja.

Istenkeresésének lenyomata az itt is elhangzott Menetrend című verse:

hiszek nem kunszt mindig is hittem
érzem hogyha eltűnik Isten
izgulok s midőn ismét fölbukkan
már nem értem vajon miért izgultam
most azonban hetek havak óta sehol
áll a vonat bár váltott a szemafor
itt vagy tudom számolod e percet
rázz föl Uram csúszik a menetrend

Géza az ősi héber áldás eléneklését követően gyújtotta meg a hanuka-gyertyákat.

János evangéliumának tanúsága szerint Jézus maga is ünnepelte a hanukát. „Amikor eljött a templomszentelés ünnepe, Jeruzsálemben tél volt” (Jn 10,22) – kezdődik az evangélista tudósítása arról az alkalomról, amikor Jeruzsálem a sok-sok égő lámpásnak köszönhetően valósággal fényárban úszott. Csúsztatás volna azt mondani, hogy Jézus polémikus éllel, éppen a hanukával szemben mondta volna, hogy ő az igazi világosság. A kétségtelenül markáns – és az isteni kinyilatkoztatás igényét is megfogalmazó – „én vagyok a világ világossága” mondat ugyanis az evangélium dramaturgiájának már egy korábbi pontján hangzott el (Jn 8,12). 

Az már egy további csavart jelent az evangéliumokban, hogy egy másik helyen viszont tanítványaira tekintve mondja ezt Jézus: „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14). Valaki úgy fogalmazott, hogy az ember világossága olyan, mint a Hold: saját fénye nincs, ám visszaveri a Napnak a sugarait. Így lehet az embernek olyan fénye, amit „felülről, a világosság atyjától” (Jakab 17) kap. A zsidó és a keresztény hit itt is összetalálkozik, hoszen ugyanazt az Örökkévalót nevezzük a világosság atyjának.
A közelmúltban különleges körülmények között prédikáltam a „ti vagytok a világ világossága” textusról. Egy olyan történethez kapcsolódik, amelyik üldözött és próbára tett keresztényekhez, evangélikusokhoz kötődik, de a történetben szerepelhetnének akár zsidók is.

Egy kalandos sorsú gyertyatartó volt kezemben, amely a talapzat alján olvasható körkörös felirat szerint 1650-ben német területen, Pflazban szolgált imaórákon, egy bibliával együtt. A hugenotta üldözések során elásták, majd az 1700-as évek elején Magyarországba került, és a bonyhádi Schmidt család vigyázott rá, ám újabb üldöztetés miatt a Bibliával együtt újra elrejtették. Az 1781-es Türelmi Rendelet után azonban ismét kiásták ezeket a kincseket, és előbb Majos, majd Bonyhád templomának oltárára került. A kalandok ezzel nem értek véget. A magyarországi németség 70 évvel ezelőtt kitelepítése során a család a gyertyatartót alighanem magával vitte Bajorországba, ahonnan egyházunk idén visszakapta. Igehirdetésemben azt a kérdést tettem fel, hogy kései utódokként tudunk-e így ragaszkodni hitünkhöz. Őrizzük-e az ősöktől örökölt kincseket – nemcsak a gyertyatartót, hanem szellemi és lelki értékeket egy olyan korban, amikor már nem vagyunk üldözésnek kitéve? Ugyanakkor észrevesszük-e azokat az embertársainkat, akik háború és üldöztetés, éhínség és elsivatagosodás miatt kénytelenek elhagyni otthonukat, és valahol a távolban új hazát próbálnak keresni? Tudunk a legalább egy kicsi lámpás lenni azok életében, akik sötétben botorkálnak? Képesek vagyunk-e eloszlatni az előítéletek, az idegengyűlölet és kirekesztés sötétségét?
A Máté evangéliuma alapján tartott prédikáció végén akkor egy zsidó elbeszélést is felidéztem. Nem kapcsolódik közvetlenül a hanukához, ám oly jellemző arra a zsidó lelkületre, amit ezen az estén a Bokor család vendégeként átélhettem.

Egy gonosz uralkodónak nem tetszett, hogy zsidó férfiak fiaikkal együtt éjszakáig az imaházban ültek, és a Tórát tanulmányozták. A város estéről estére sötétségbe burkolózott, ám lent, a zsidók sikátorában fény szűrődött ki a tanházból. Az uralkodó rendeletet hozott: szigorúan tilos a zsidóknak világosságot gyújtani éjjel, sem viaszgyertyát, sem olajlámpát, sem fáklyát nem használhatnak! A zsidók elkeseredésükben sírni kezdtek. Sírtak még a gyerekek is. „Mit tegyünk? A tanulás nem maradhat el házainkból! Nekünk estéről estére a Tórát kell tanulmányoznunk” – mondogatták egymás közt.

A következő estén, amint lenyugodott a Nap, a gyerekek kanyargós, zegzugos utakon indultak a városon kívülre, a házakon túlra. Egy vízesésnél kis kosaraikat telepakolták szenjánosbogarakkal, és izgatottan siettek vissza a tanházhoz. Ott teljes sötétségben éppen befejezték az esti imát, és arra gondoltak, hogy kénytelenek lesznek tanulás nélkül hazatérni. Hirtelen megjelent előttük egy kis fényecske. Mint a Hold fénye, megvilágította a termet és a könyveket. Ekkor értették meg a gyerekek leleményességét. Elégedetten és büszkén néztek rájuk. Aztán leültek, és elkezdték tanulmányozni a szent könyveket. És milyen csoda! A szentjánosbogarak nem repültek sem az ablakhoz, sem az ajtóhoz, a tanulók felett keringtek körbe–körbe, megvilágítva a szent iratokat.

Legyen ezért világosság.

 

Fabiny Tamás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.