Délután tizenkét óra tizennégy van. Semmi sincsen elintézve, és gyanítom, nem is fogok ma már egyik után sem menni.
A Screaming Headless Torsos énekese, meg hangszeresei veszítik el épp a fejüket.
Nagy, puha polármellényben ülök a gép előtt. A kialvatlanság okozta fáradtságtól halálra készülök fagyni.
Beszedtem rendesen a gyógyszereimet; sőt, a szokottnál jóval hamarabb, már most, kinyitottam egy sört: valamerre billenjen már, dőljön el a dolog. Nem az életuntság, vagy az unottan, untan, untam közt, de inkább az: rögeszmés órák érkeznek-e, a teljes búskomorság levertsége, vagy a kettő közötti, bambuló semmi. Amikor úgy nézek magam elé - bipoláris Damoklész-kard ez -, mint akinél már elvégezték azt a bizonyos homloklebeny-műtétet. És csak azt ne. Inkább akkor jöjjön emez, amelyik úgy szétforgat, hogy kiszállni is alig bírok, vagy amaz, amelyik meg se hallja, mit dumálok. Akinek hagyom, tegyen, amit jónak lát. És aki teszi is rendre, amit a kedve diktál.
Marad a maradás. A mobiltelefonra érkező üzenetek mellőzése. Az "akkor a holnap ekkor és ekkor, itt és itt, jó még?"-eknek el sem olvasása.
A bordó telefonnal ugyanez. Reggel óta nem akarja abbahagyni a csörgést. Hiába.
Az igazán fontos beszélgetésekhez sem nem vezeték, sem nem telefon kell. Az igazán fontos beszélgetések meghallásához, és létrejöttük optimális körülményeihez, nos, azt hiszem, be kéne inkább fogni.

Rossz hír. Ez, a második, ez volt az utolsó sör a frizsiderben. Pedig az idő miatt - így is meg amúgy is értve - szükségem volna még egyre, kettőre.
És megint a telefon. De most jelez a csörgetőm. Igen, olyankor (tán nem sokáig így sem, de még) fölveszem. Megoldódik az amúgy sem megoldandó: egy esti, amúgy le nem mondandó programot mond ez a beszélgetés - csak úgy, bennem - le. Kell ez a kis megnyugtatás; mégis, van valami, ami miatt: lemondtam. (Így is, meg amúgy is értve.)
Addig meg maradhat a maradás.
Ha lesz ma még (pirulától, szesztől stb.-től) józan pillanat, akkor penzumok is. Ha nem, nem. Csak maga a maradás.
Ez (hozzávetőleg):
Tandorit olvasok. Talán az idő miatt (lóg mindennek, nemcsak az esőnek a lába) "London"-esszéit. S talán az idő miatt - ahogy csak ide-oda moccan - a júniusi londoni napokra gondolok.
Ahol-akkor már nem mertem volna csikket, konzervsör-dobozt a Temzébe dobni. Úgy voltam, úgy éreztem, megeshet, hogy utána lépek. De nem dobnék, nem dobok már itthon sem spanglivéget az Erzsébet-hídról a Dunába.
Utána ne lépjek.