Ültünk ma reggel Szabósanyival a dohányzásra kijelölt helyen (más néven: a Főnök Szobája), ahol már több mint két éve minden reggel ülni szoktunk, merthogy mindketten azt imitáljuk nap nap után, hogy sajtófigyelők vagyunk, holott Szabósanyi valójában lovász, egy igazi Suttogó (a Főnök egyébként medvész, ezt rakja össze, aki tudja), én pedig…, nos, maradjunk annyiban, hogy én sem sajtófigyelő vagyok. Hétvégi emberek. Szóval, ültünk a dohányzóban ma reggel, és a megszokott módon az arcunk előtt tartott újságok mögül társalogtunk, megszokott témákról, hogy Phil Taylor hány tripla húszast dobott tegnap, meg hogy marad az iparűzési adó, a Richter megvásárolt egy román céget stb. Ültünk, és épp nem dohányoztunk, mert Szabósanyi leszokóban van, agykontrollal, nekem pedig elfogyott a cigim, és akkor két hümmögés közt hallom a Népszabadság mögül, alig hallom persze, mert surrog a kezemben a Napi Gazdaság, hogy „Tudod, én csak mostanában kezdtem el összerakni magam, mozaikokból, de nagyon nehéz, például a gyerekkor is nagyon nehéz már ilyenkor, persze jó is, nehéz, de jó.” Azon gondolkodom, mikor hallottam utoljára ennyire őszinte mondatot. „Merthogy – folytatta – olyanok vagyunk így, itt a dohányzóban ülve is, mondjuk, mint a letakart tükrök. Régi, rozsdás tükrök persze, hosszú ideig és óvatosan kell dolgozni addig, amíg végre megpillanthatjuk magunkat magunkban.”

          Ekkor megérkezett a Pozsár, aki elaludt, de ez hagyján, mert mindemellett vékony cigarettát szív, viszont mindig főz friss kávét, cukor nélkül issza a vékony cigarettához, én lusta vagyok, és ha ő nincs bent, akkor inkább csak neszkafé. A Főnök ma nem jött, mert medvészik, egy tízegynéhány éves expedíció vége felé jár már, és ha minden jól megy, jövőre végre megláthatjuk a medvét. Az jutott eszembe, hogy amikor nagyjából két évvel ezelőtt odakerültem a céghez, hogy elkezdjem imitálni a sajtófigyelést hat év felsőoktatási imitáció után, mennyire letakart tükrök voltunk egymásnak. Aztán szépen lassan mindenkiről lekerült a „kendő”, elénk tárult a Pozsár gyerekkora (egy focipálya mellett nőtt fel egyébként, amely élmény finoman szólva is meghatározó) meg a nőügyek, a Főnök medvéi, az Úristen egyik jelentőségteljes kézlegyintése egy csepeli kanyarban, az én pápai „vándoréveim”, egyszóval sokminden, csak éppen Szabósanyi nem „került elő”, mert a lovászok nem túl beszédes emberek. És akkor két év után, épp leszokóban a cigarettáról, ő agykontroll, én szájsebészeti beavatkozás előtt, három mondatban elmondja nekem az életét egy Népszabadság mögül. Ugyanezzel a három mondattal – mintegy a gazdaságosság jegyében – elmondja az én életemet is, meg a Pozsárét, meg a Főnökét. Hogy tükör. Pont. Ez – ahogyan Jay McInerny A jó élet című (szörnyű) könyvének 464. oldalán olvasható egy szereplő külsejének leírásában – „hasban kissé vállas” (nem tudom, hogy szerzői vagy fordítói bravúrról van-e szó). Nehéz, de jó. „Aztán valaki említette, meghalt az a Kovács, / Mások kimondták azt a szót: élet, mások: szerelem. / És senki el nem ájult és nem ordított fel senki / Igyekeztem mosolyogni.” (Karinthy Frigyes: Vacsora (Recitatív))

 

Zene: Motörhead: Ace of Spades