Szénási Zoli keddi netnaplója kapcsán méláztam el rajta, hogy vajon mekkora szerepet is játszhatott szülővárosom, Tatabánya abban, hogy végül (?) olyan emberré váljak, amilyenné váltam. Mennyire határozta meg jellemem, érdeklődésem, gondolkodásom alakulását az a körülmény, hogy egész gyerekkoromat egy épphogy csak letűnt kor szocreál díszletei között éltem le (sőt: tulajdonképpen élem, éljük még ma is)?

A Zoliék házának falán ottfelejtett Hazafias Népfront-tábla még semmi: az óvárosi Május 1. parkban mind a mai napig áll egy szobor (vagyis szobornak túlzás lenne nevezni, maradjunk inkább annyiban, hogy feliratozott sziklatömb), amely a dicsőséges Tanácsköztársaság 50. évfordulójának állít emléket. Eléggé le van amortizálva, nyilván ezért nem szúr senkinek szemet, hogy még mindig ott áll. A főteret, ahova rövidesen Árpád fejedelem szobra kerül, mindmáig Lenin térként emlegeti a köznyelv, népünk vezérének leendő emlékhelye korábban a „népek nagy vezérének” emlékhelye volt (szimbolikus térfoglalás?). A város egyik leghosszabb útja Ságvári Endre nevét viseli, sőt alig pár éve még Ságvári Endre Általános Iskolába, Óvodába jártak a lakótelepi gyerekek… hosszan sorolhatnám a további példákat, nem teszem. Fogalmam sincs, mi zajlott a városban a születésemet megelőző évtizedekben, de azt hiszem, többek között a félmúlt mindmáig jelen lévő reminiszcenciái irányították a figyelmemet abba az irányba, amivel ma is foglalkozom. A hónap végéig meg szeretnék írni egy tanulmányt az 1952-es Felelet-vitáról (ma sajnos nem tudtam elég időt ráfordítani), utána pedig haladnék tovább a Déry-életmű ezen szakaszának feldolgozásában, reményeim szerint egy néhány éven belül befejezendő disszertáció felé.

Azt hiszem, Attila mondta a júniusi Új Forrás (a „szocializmus-szám”) kapcsán, hogy semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy mi, huszonéves tatabányai szerzők egy ilyen, a pártállami évtizedek esztétikájával foglalkozó tanulmányblokkot állítottunk össze a lapban – a téma adta magát, hiszen (dacára annak, hogy már a rendszerváltás után nevelkedtünk), mégiscsak ebben a számunkra félig-meddig anakronisztikus közegben nőttünk fel. Én például ebben a házban:
 
Egy rendkívül pihent barátom, aki a mi lépcsőházunkban lakott, egyszer kiszámolta, hogy ha valamilyen oknál fogva eldőlne az 1-es erőmű kéménye, bennünket még pont agyonnyomhatna (már persze ha éppen felénk borulna). Az én tudatomban a lakótelepek (sok van belőlük: a Mártírok úti, a Sárberki, a Bánhidai, a Dózsakert, a Cseri, az Erőműi, a Gál István – kihagytam valamit?) és ez a kémény együttesen jelképezik Tatabányát, ami szerintem egyáltalán nem baj. Nagyapám a szombati Bányász-meccsekről hazafelé sétálva (nagy drukker volt az öreg, egy hazai bajnokit ki nem hagyott volna) nagy szakértelemmel magyarázta az erőmű működésének titkait, a bányától csillékben ideszállított barnakőszén felhasználási folyamatát. És a legfontosabbról, az erőműi kürtszó eredetéről is ő mesélt nekem először.

A mai napig az erőműi kürt meghatározott időpontokban felzúgó hangja jelzi az idő múlását szerte a városban: reggel 6-kor, délben, délután 2-kor és este 6-kor menetrendszerűen, óramű-pontossággal érkezik ez a semmivel össze nem téveszthető búgó zaj. A Ságvári Óvodában nekünk még úgy tanították: „Fújják a levesnótát.” Az erőmű közelében lévő általános iskolában a 2 órai kürtszó pedig a napközis foglalkozás kezdetét jelenti. Falvai Mátyás szerintem kiváló, Gépindák című kötetének elbeszélője így emlékezik vissza az erőműi „fújásokra” (a filológiai pontosság érdekében megjegyezném, hogy Falvainál nem a képen látható 1-es, hanem a város másik felén elterülő, ma már nem működő 2-es erőműről van szó – bizony, egykor még két dudás volt egy városban): „Az a hang, a fújások hangja, az erőmű, a terpeszkedő, kegyetlen istenség kürthangjai […] a mai napig felbődülnek verejtékes álmaimban, úgy is, mint amely hangok éles késként metszették el a gyermekkor fonalát, és úgy is, mint egy hosszan ható átok mementói, melynek indái a jelenig kanyarognak, és még most is, ötven év múlva is engem keresnek kacskaringós nyúlványaival.” Nem akarok okoskodni, de ezen a szövegrészen azért mégis látszik, hogy Falvai nem idevalósi (ami persze nem csökkenti kötete érdemeit). Az én gyerekkorom fonalát (és tudtommal földijeim legtöbbjéét) legalábbis nem metszették el ezek a hangok, sőt. Rendszert, egy (vagyis négy) biztos pontot adtak, amire (amikre) mindig számítani lehet a mindennapokban.

Nehezen tudnám megfogalmazni, hogy pontosan mi is az, amit „tatabányaiságom” hozzáadott személyiségem alakulásához (vagy éppen vett el tőle), de abban biztos vagyok, hogy más városban (levesnóta, lakótelep, Május 1. park, Ságvári Óvoda nélkül) más emberré váltam volna – ezzel persze azt hiszem, nem fogalmaztam meg túl nagy igazságot.
Akárhogy is, amikor néha-néha felébredek még álmomból a hajnali kürtszóra, elégedetten fordulok a másik oldalamra: minden rendben van itthon.


Az Új Forrás új honlapja