Gondolkodó és felkészülő vakációhoz elég a világból egyetlen sziget, jó borok, pálmák, kövek, felszabadulás a hazai gondok alól. Koraősszel erre a szigetre emigrálok, ahol nincs tél, csak januárban egy kis hűvösség, és tíz nap közül csak egyen borul be az ég. Magas, csupasz árboccal úsznak a motoros vitorlások, a parti sétány alól vízlocsogást hallasz, éppenséggel láthatsz néhány bátortalan felhőcskét is, hamar elfoszlanak. Minden, ami történt, bennem lappang; az emlékezetemből többet lehet kihorgászni, mint hinném. Az életem nem volt vereség, inkább válasz egy kihívásra, egy feladat olyan-amilyen megoldása. Október elején ezüstterítő borul a sekély, meleg, dalmát tengeröböl sötétkék vizére és elvakítja a parton sétálót. Fejek merülnek föl a habok közül, a testek kinyúlnak, ugrándoznak, és nekilátnak a boldogságnak. A többség kiszabadítja a testét a ruha börtönéből. Van kiábrándító szabadulás. Nem öltözöm be nyaralónak, nem cipelek strandfelszerelést, télen-nyáron, vízparton és színházban zakó és nadrág van rajtam. Egy hedonista helyet foglal a Három Pálma teraszán, a színház tövében. Kis motoros hajók szántják a felszínt, áthasítják a fényes szőnyeget és kikötnek. A csavargás gyönyöre sohasem hagy cserben, fenyőlevélszagban mámorosodom. A kis csónakok szertefutnak a többi szigetre. Muslinca szállong a bor körül, kőfalak között, sűrű levelek alatt megotthonosodtam, egyedül vagyok, a sarokban két nő hadonászik ceruzával, az egyetlen vendég füldugót használ, így sikerül szinte semmit sem hallania. Előtte kerek tálcán a só, a bors, az olaj és az ecet kis hasas üvegekben. Aki a Három Pálma teraszán ül, kis megvetéssel nézi az izgatott érkezőket a katamarán kikötőjében, vagy az izgatott távozókat, akik lélekben már nincsenek itt; én azonban még egészen itt vagyok. Szívesen nézem a szilárdan megépített pincérnőket, a három nővért, vastag ajkuk van, mind a háromnak kíváncsi és jóindulatú a mosolya, kedvelik az idős, furcsa vendéget, kérdezgetik, hogy mit kér, kicsit zavarba jönnek, amikor rájuk mosolyog. A furcsa vendég mindig nagy borravalót ad. Az egyik bástyán egész évben a költők mondják a verseiket. A márványasztalon törkölypálinka, kávé és ásványvíz erősíti a vendég biztonságát, egy-két pipát elszívott már, hamarosan barátságos lesz. Semmilyen előadásra nem megy el, szeret minél kevesebbet ott lenni, ahol illenék, ahol elvárják, ne légy olyan lelkiismeretes, nem vagy olyan fontos, megvannak nélküled. Pirosodnak a felhők, elpihennek a tarka motorcsónakok. Egy hatemeletes, hófehér hajó megmozdult. Nem lenne jó egy hónapot itt tölteni? Felszabadíthatnád magad, suttogja az ördög, jó borok, kövek, pálmák, gyönyörködés. El kellene menni egy kevésbé forgalmas helyre. A szigeten árnyékból napra megyek, napról árnyékba húzódom, a fényért nem fizetek, ingyen padokon szoktam boldog lenni, hálás vagyok a jó ízű lélegzetvételért.

 

***

 

     Keskeny kőpadon ereszkedem le a sötét parti sziklákhoz, nagy fenyő hajlik fölém, körülfog a nyugalom. Nem kívánom ezt az állapotot semmi másra felcserélni, a tenger mosta vörös sziklán hanyatt fekve, behunyom a szemem, a felszabadulás érdekel a képzelt kötelmek alól. Biccentek egy korombeli sovány nőnek, aki a tengerbe ugrik, és szép mozdulatokkal úszkál a csónakok között, de mert csak félig emeli a feje fölé a jobbkarját, arra lehet következtetni, hogy fáj a jobb válla. Minden jel arra mutat, hogy a természet gazdája kedveli ezt a szigetet, és különös részrehajlással mosolyog rá. Nem akarok sehova sem tartozni, nekem elég, ha itt a szigeten a pénzemért szállást, ételt és italt kapok. Egy tengerparti faragott kőhasábon ülve fogalmazom a tudósításaimat. Szürke az ég és vasszínű a tenger, szél támad, pohárkoccanások, három író ciprusok alatt Danilo Kiš-ről beszélget, s mikor az idős vendég beszáll a motorcsónakba, a könyökénél fogva támogatják, újabban valamivel ingatagabb lett. Kisfiú lovagol a papa nyakában, kapargatja a fejét, kócolja a haját. Ez helyeselhető. Lehet egy tengerparti faragott, nagy kövön is olvasni. Mellőzöm a fülemet és a szájamat, legalábbis nem működtetem őket, elég, ha a szem és az agy tevékenykedik, no meg a végtagok. Itt van a dolgozószobám egy rövidke mólón, körülötte az öböl vize a finom hullámok alatt, amelyeken a napfény szórakozik, hol sötétkék, hol meg bordó. Tisztán látszik a kavicsos tengerfenék, és a köveket borító ingatag mohaszőrzet. Szemem előtt szőrtelenített, barna combok vonulnak, előttem három pálmafa áll. Minden valahol lét paradicsom és börtön, be vagy zárva a mai napba. Iramodj! Hova mentél? Nem tudja senki sem, tünékeny az ember. Egy padon ülök, kék tengerút vezeti a szememet a messzeségbe. Jobbra az öböl, balra egy szigetlánc, két zöld fal között ki-be járnak a hajók, dörögve ostromolják a parti sziklákat a hullámok, ragyognak a napfény verte kőfalak, ilyen áradó fényben a búskomor sem bírja elhessenteni a derűt. A városok az én agyamban egybeérnek, hazamenés fáradtan a párommal, az éjszaka mélyén mindenki megy a saját szobájába. Szétszaladtak az egérkék, cincogtak, amíg bírtak, aztán, mars vissza a fekete lyukba, és kezdődhet a gyakorlat holnap elölről.