hirdetés

Londonba Máraira

2006. március 1. - George Szirtes

Márait könnyű fordítani. Arra invitál, hogy élvezd vele együtt, ahogy a prózája tisztán, retorikusan köröz, ahogy egymás után tárja fel az indítékok különböző rétegeit. Az egész ember merő lángoló kíváncsiság, akit csak a türelme fékez. A próza könnyedén folyik ki az ujjai közül. Krasznahorkai kezében a próza középkori kastély, átláthatatlan árnyékokkal, hosszú, zsúfolt utcákkal, amelyeket előbb ki kell bogoznunk, hogy átlássuk őket. Mindennek össze kell omolnia, hogy újra felépülhessen.
hirdetés

Az út Londonba vonattal kicsit kevesebb, mint két óra. A nap már egész alacsonyan áll, az enyhén domborodó mezők a hamarosan nyugovóra térő nap vakító fényében száguldanak el mellettem. Számtalanszor megtettem már ezt az utat, de mindig W.G. Sebald Austerlitz c. remek könyvének leírására gondolok:higanyként csillogó iszap, hűtőtorony, az új birtokok, a szennyvíztisztító telep, a Colchesteren túl parkoló, ezüstösen csillogó autók, amelyeken puha paplanként ragyog a fény. Az angol zöld más, mint a magyar zöld: a fű itt sötétebb, és egyre sötétedik nyugat felé, ahol Írország kövér esője hull. Dublinban az eső jókora, lágy csöppekben esik – formát ölt, lecsöppen és szétterjed a földön.
 
A Márai-előadásra tartok. A ma délutáni órámat egy órával korábban kezdtem. Fényképekről és filmekről szóló verseket olvastunk, négyet-ötöt mindkét témáról. Mindegyik az emlékezésről és a dokumentálásról szól, az eltűnt vagy eltűnőfélben levő adatok feljegyzéséről. Edwin Morgan Instamatic Poems c. versei szó-fotók; Paul Farley versein a negatívokról sötét, ezüstös, megfordított fény süt a szemekből; Frank O’Hara arról fecseg, hogy Lana Turner hirtelen összeesett, a vers látszólag semerre se tart, aztán egyszer csak felemel ebből a semmiből, még több fénybe.
 
Közben a nap áttör a fák ágain, lüktet, mint az érverés, majd a vágányok mélyebbre mennek, és halványszürke árnyékba hullunk. Hová tűnt a tegnapi hó? Eltűnt.
 
Márait könnyű fordítani. Arra invitál, hogy élvezd vele együtt, ahogy a prózája tisztán, retorikusan köröz, ahogy egymás után tárja fel az indítékok különböző rétegeit. Az egész ember merő lángoló kíváncsiság, akit csak a türelme fékez. A próza könnyedén folyik ki az ujjai közül. Krasznahorkai kezében a próza középkori kastély, átláthatatlan árnyékokkal, hosszú, zsúfolt utcákkal, amelyeket előbb ki kell bogoznunk, hogy átlássuk őket. Mindennek össze kell omolnia, hogy újra felépülhessen.
 
Felhők gyülekeznek az égen, ahogy London felé közeledünk; sötét, nedvességgel átitatott szivacsok, amelyek felhasadnak, amikor a fény átszűrődik rajtuk. Szinte minden, amit eddig írtam, a fényről szól. A többit majd később írom, a sötétben a vonaton, az előadás után.
 
*
 
Visszafelé sietni kellett a vonathoz, amit nem szeretek. Páholyból néztem a darabot, és egy kicsit nyújtogatni kellett a nyakamat, hogy az egész színpadot belássam. Sajtóbemutató volt, a kritikusok mind bevetésre készen. A főszerepekben Jeremy Irons (Henrik), Patrick Malahide (Konrád) és Jean Boht (Nini). Mivel hajnali négykor keltem, a darab második felénél – Henrik monológjánál – már nehezen tudtam figyelni, túlságosan statikus ez a rész, bár a színészek nagyon jól játszottak. A kissé bizonytalan kezdés után Irons lassan belemelegedett a szerepébe. Kedélyes tábornokot játszott, aki azonban csak a felszínen az, valójában alig tudja leplezni a keserűségét. Úriemberhez méltó udvarias modorból finoman vált át egykedvű, de némileg ingerült arisztokratikus fennhéjázáson át alig türtőztetett őrjöngő dühbe. Henrik a barátság vágymentes erotikumáról beszél, és voltaképpen az egész darabot lehet úgy nézni, mint ami erről szól. A sorsdöntő vadászjelenet veszít az erejéből azzal, hogy a színpadi változatban nem a teljes szöveg hangzik el. Az olvasási élmény sűrűbb, allúziókban gazdagabb, mivel Márainak és a szereplőinek a hangját is halljuk.
 
A történet azonban meglepően jól működik az angol miliőben. Kicsit olyan, mint egy angol Csehov: elégikus, helyenként keserűen humoros, és kérlelhetetlen, mint Csehov. A dara b elején van is egy “anti-Csehov” poén, amikor Henrik kivesz a fiókból egy pisztolyt, megtölti, céloz, majd nem használja. A pisztolyt többé nem látjuk. A produkcióban nincs semmi különösképpen magyar vagy közép-európai. Kaméleon-történet. Bárhol megeshet. A helyszín egyszerű, állandó, archetipikus: ahol Henrik született, ahol elhagyták, és ahol – saját szavai szerint – meg fog halni. A szoba nem történelmi hely, hanem maga a psziché. Test és lélek inkább, mint valóságos helyszín. A közönség sorai közt: John Mortimer, Clive James, színészek és írók. A végén nagy taps. Nekem rohannom kell.
 
És két hirtelen halál. Peter Osgood futballjátékos, akit a 70-es években láttam játszani, és az alig 48 éves Linda Smith vígjátékszínész, aki rákban halt meg. Melegszívű, éles eszű, szellemes nő volt, a Brit Humanisták Egyesületének elnöke. Nem szokványos komika-szerepkör.
 
(Fordította: Orzóy Ágnes)
George Szirtes honlapja (link)

George Szirtes

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.