Csak azt feledném, azt a személyiséget...
Melyiket?
A kislány hónapok óta mackónak képzeli magát. Jön-megy a lakásban és egy plüssmackót hurcolászva beszél a világról. A mackó hangján. Néha elmondja, hogy örök életű, mert a plüssmackók nem halandók.
Az anya szerint pszichológushoz kéne küldeni, mert valami baj van a személyiségével, mondjuk, azt nem állíthatjuk, hogy skizofrén, mert nincs neki kettő személyisége, nem kislány, csak mackó. Sima ügy: azonos önmagával, ebből a szempontból, nem zagyválja össze, hogy most délelőtt gyerek vagyok, délután meg egy kitömött rongy. De nekünk ez rossz, hogy látjuk, hogy gyerek.
- A pszichológus - mondja az anya - bizonyára találkozott már effélékkel, még lehet, hogy rosszabbakkal is, mert előfordulhatnak olyan gyerekek, akik tárgyaknak, mondjuk asztalnak képzelik magukat, vagy széknek, vagy az asztal és a szék ideájának, szóval azok a gyerekek és családok sokkal nagyobb bajban vannak. Ez mégiscsak egy élőlény.
- Bár - mondom -, annyira azért mégsem.
- Hogyhogy? - kérdezi.
- Hát él?
- Ja, az igaz - mondja az anya. - De a pszichológus segíteni fog, az biztos.
- Egy halhatatlan lényt kiszolgáltatni egy halandónak... Meg - mondom - nekem még élők az emlékek, csak azt feledném azt a pszichológust. A gyermekpszichológust hetvenhatból. Hetvenhat január tizedike, délután négy. Ahhoz képest, hogy gyermek - mondom neki -, mennyire felnőttnek látszik. Erre ő, hogy mit mondasz. Semmit - mondom, csak vicc volt. És mi velem a gond? - kérdezi. Semmi - mondom - csak ezt tanácsolták, hogy ide jöjjek és nekik, akik tanácsolták, a tanáraimnak és a szüleimnek jobb lesz, hogy akkor nem lesznek ilyen rohamaim, hogy széttépem az inget magamon, amikor felidegesítenek, meg nem leszek örökösen szar hangulatban, amikor nézem őket, ahogy élnek, nem fogom azt gondolni, hogy hülye seggfejek. Más? - kérdezte.