hirdetés

Macskajáték

2011. augusztus 9. - Könyvesblog

Nádas Péterből van a lelkem, az őszt szeretem igazán, s ezekben az érdesebb színekben-illatokban örömmel ismerem fel sietős közeledését. -  Ezen a héten a Könyvesblog szerzői és szerkesztői írják a Netnaplót, a mait Hegedűs Barbara.
hirdetés

Emelkedettebb dolgokról kívántam írni, mikor gondolatban büszkén nekikezdtem a naplóírás nemes feladatának, ám az élet kegyetlen dramaturgiája csomót kötött terveim gondosan szőtt hálójának legközepére. A keddi nap ugyanis azzal kezdődött, hogy virradatkor a macska lehányta az ágyat. Méghozzá pont a fejem mellett. Talán csak jó reggelt akart kívánni, s mivel négy fal közé zárva tengeti napjait, döglött madár helyett előző esti vacsorájának maradékával kedveskedett. Az incidensnek köszönhetően öt fele kelek, akárcsak boldogult kamaszkoromban, mikor nulladik órák előtt szidtam elkeseredetten a tesitanárok felmenőit, de középiskolai tanárnősködésem rideg, tört fényű hajnalait is gyakran színezték gejzírként feltörő káromkodásrohamok.



A reggeli kávé után (úgy hajtom fel a presszót, mint más a felest) kábán hunyorogva barangolok a 35 négyzetméteres lakásban. Bámulom a nap álomittasan beszivárgó keskeny fénycsíkjait a függönyön, szembenézek életem hátralevő részével. A jelen, ágyamon a még meleg macskahányás-maradékkal, túl zordnak tűnik.

A pillekönnyű nyári reggel hamarosan bődületes forróságú délelőttbe fordul. Izzadva kalapálom a gépet a túlzsúfolt hetedik emeleti panelben, egyre kell leadni az anyagot: ugyanolyan erős meggyőződés ereszt bennem masszív gyökeret a határidő tarthatatlanságáról, mint amennyire szilárd tény orvosi vizsgálatok előtt a testemben szétburjánzott rák. A macska is enyhet keres a hőségben, a napsugarak és hőhullámok agresszív támadásai elől a szoknyákkal telitömött szekrényben keres menedéket. Meg akarom ajándékozni rég elvesztett szabadságának egy darabjával, ezért ebéd előtti kergetőzésbe kezdünk. Mikor végre megfogom a farkát, kecses ugrása diadalomat pirruszi győzelemmé degradálja: két tányér törik össze, és ahogy lenni szokott, még ő van rám megsértődve. Behúzódik a ruhaszárító alá, és sárgán villogó szemmel fúj. Jól van, gondolom, akkor ma te takarítod fel a hányást.



Pontban egykor leadom a csodák csodájára időben elkészült melót, és barátnőmhöz indulok ruhabörzére. Megunt, kiselejtezett, meggyűlölt ruhadarabokkal a hónom alatt szelem át a déli forróságban hörögve lélegző várost (állítólag nem is volt olyan meleg, de én 25 fok felett már ájuldozom). Arcom csak a Városliget táján simul ki, addig a szikrázó-rázkódó trolik, eldobált csikkektől eldugult utcasarkok és mindig hideg hetedik kerületi terek karcos valóságában éppúgy nézhetek ki, mint az a tízmillió, akikről az járja, hogy nincs náluk depressziósabb széles e világon. A Liget faágai alatt viszont a nap radikalizmusa barátságossá szelídül, pöndörödő levelek hullnak a járdára, odaégett babgulyás illata száll a Pántlikából, és mélylila dalra kel egy mályva a (sötét)zöldellő gyep közepén. Nádas Péterből van a lelkem, az őszt szeretem igazán, s ezekben az érdesebb színekben-illatokban örömmel ismerem fel sietős közeledését.



Két extravagáns ruhadarab bezsebelése után barátnőm kisfiát variózom, kutatom, milyenek a mai négyévesek. Barnit szórakoztatja a földön heverő ruhák szín-és anyagkavalkádja, s gyöngyöző kacagással hajigálja őket először körbe-körbe, aztán a pofánkba. Közben eltör valami furcsa alakú játékot, és jövőmre vonatkozó, meglehetősen kellemetlen kérdéseket tesz fel. Igyekszem méltósággal és egyenes derékkal távozni, illőn egy second-hand kiadású Carrie Bradshawhoz.
Rutinos mechanizmussal zajlik a délután. Munka közben üres abonettszeleteket rágcsálok, majd szellemi étrend-kiegészítő felkutatására indulok a lakásban. Leni Riefenstahl Olimpiája hetek óta porosodik a DVD-lejátszó tetején – rövid lejáratú kölcsönbe kaptam, de ma nincs hangulatom négy óra nácizmushoz (hommage a Woody Allen). Inkább Richard Yates regényét, A szabadság útjait választom, az meg dugig van életunt, depressziós kisvárosi emberekkel: néhányukban pislákol ugyan a kiútkereső lendület, a sivárság démona végül mégis beszippantja őket, s a középszerűség burkát nem töri át senki.
Kellő lehangoltsággal készülök az estére. Leia hercegnősre csavarom a hajam (állítólag jól áll annak ellenére, hogy Solo kapitány választottjának dús koronája számomra elérhetetlen álom), és trolira pattanok, amely zötyögős hintóként ismét a Városligetbe, ezúttal a Kertembe repít. Nem akarok a hiperbolikus nagyotmondás bűnébe esni, de ott dolgoznak a város legeredetibb csaposai, akik a felszolgálás aktusát komplett magánshow-vá alakítják. Társaságommal fröccsök, sörök, hosszúlépések, long drinkek vad színorgiája mellett fokozatosan engedjük ki a levegővétel nélküli beszélés szellemét a palackból, egymás szavába vágva fecsegünk például egy fesztiválról, melyet a hírportálok az egekbe magasztaltak, a többiek szerint viszont színtelen volt, belterjes és barátságtalan, én meg egy másikról mesélek, ahonnan hiányzott a porfelhő, tarka virágok nyíltak és gyerekhinta lengett az egyik zenei színpad mellett. Örülök, hogy ma nem vibrál az emberek közt cinizmus, depresszió, vagy egyéb örökletes lelki nyavalya, ma tényleg minden rendben van a legeslegjobb világban, még az is, hogy ha ezentúl az Indexre téved a kurzor, többé nem találja a Könyvesblogot. A színpompás miliőben gigantikus hamburgert vagy ínycsiklandó húsokat nyomnak az ember kezébe lepénnyel és jégsalátával, eldugott szegletekben vízcseppek csordulnak le a kövekről, és nyolcvanas évekbeli magazinokból kiollózott Soltész Rezső-poszterek mellett vonulnak pisilni a sörözésben megfáradt utazók. Ebben a heterogén ki- és lerakatban a kerthelyiségek tipikus törzsközönségét alkotó, közepesen tőkeerőtlen, általános család- és otthontalanságban vergődő húszas-harmincasok mellett - akik néhány sör után előszeretettel tartanak erkölcsi továbbképzéseket - kisgyerekek futnak el:  Barnihoz hasonlítanak, csak ruha helyett söröspoharat vágnak az ember fejéhez. Hatalmas, nevető arcú kutyák ágaskodnak mellső tappancsukat féltő szeretettel helyezve gazdájuk vállára (pedig egy harapással elválasztani emberük fejét a testétől nekik akkora kihívás lenne, mint óvodásnak a pálcikaember nyakára berajzolni egy kardot imitáló vonalat), és bringával érkező fiatalok dugják mohón arcukat a behorpadt műanyag söröskorsók mélyére.

Éjfél körül lágy szélben hajladozó fák, csillagképekkel teli égbolt, és – helyenként - koszlott falak alatt/között kóválygok hazafelé, fáradtan, de elégedetten. Szinte semmit se kellett tennem pusztán azért, hogy írhassak róla, bár ha nincs ez az erőpróba, inkább introspektív alkatomnak hódolok be, mint rendesen – mélázgatásaim során ritkábban pillantok egy mellettem elhaladó ember arcába, mint önmagamba, így sokszor kevés híja, hogy nem gázolnak el. Ezt egyébként most is majdnem megteszi egy Suzuki a Hősök terénél. Nem tipor le életem virágjában, megelégszik ruhám megbecstelenítésével: a város egyetlen megmaradt pocsolyájának mocskos vizével permetez be tetőtől talpig. Trágárságözönnel árasztom el a szuroksötét Andrássyt, mélypiros bőrkabátomból, szétzilált Leia-frizurámból csöpög a sáros lé. Mérgesen baktatok a REM állapotból végleg a legmélyebb alvás fázisába csúszott város leghíresebb sugárútján, amikor hirtelen ráébredek, hogy a macskahányás azóta is ott vár rám az ágy közepén, békés szendergésben.

Hegedűs Barbara


Könyvesblog

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.