Májusban pótnászútra mentünk Olaszországba (akciós társas utazás), amelyből a sok-sok élményen túl az ragadt meg igen élesen bennünk (azaz rendszerint ezt emlegetjük az úti élmények iránt érdeklődőknek), hogy nagyon jó idegenvezetőnk volt. Egy barátságos arcú, kopaszodó, negyvenes férfi, aki túl azon, hogy a hozzánk hasonló merészeket hagyta a csoporttól elcsellengeni (minek köszönhetően, bár társas utazáson voltunk, Judittal kettesben jártuk be Firenzét, Rómát és Nápolyt), sok mindent elmondott Itália múltjáról és jelenéről. Különösen nagy hangsúlyt fektetett a magyar-olasz kapcsolatokra. Végül az utolsó napon, amikor Rómából hazafelé útba ejtettük Sienát, miután eme derék idegenvezetőnk elmesélte, miként vendégeskedett Siena főterén a helybéliek nagy bánatára majdnem egy éven át az eredetileg csupán néhány napra érkezett Zsigmond magyar, cseh és német király, míg a pápa jelet nem adott neki, hogy végre útnak indulhat Rómába a császárrá koronázására, azt is megtudtuk tőle, hogy ezeknek a rövid, ám annál érdekesebb történeteknek a forrása Jászay Magda Párhuzamok és kereszteződések. A magyar-olasz kapcsolatok történetéből című könyve. A könyvcímet akkor - egyszer még jó lesz valamire - megjegyeztem. (Hadd tegyek most egy zárójeles kitérőt Zsigmond király tekintetében. Ha valaki fölteszi a kérdést, miszerint ki volt a leghosszabb ideig uralkodó magyar király, nem is olyan egyszerű azt megválaszolni. Zsigmond ötven évig ült a magyar trónon, Ferenc József hatvannyolc évig, ám ebből az első tizenkilenc esztendőt úgy töltötte el, hogy nem volt megkoronázva, azaz az íratlan nemesi alkotmány szerint effektíve nem volt magyar király. Innen nézve tehát Zsigmond az élre tör - nézőpont kérdése, ugye -. A dobogó harmadik foka azonban minden kétséget kizáróan I. Lipótot illeti.)
Délután benézek egy antikváriumba nem messze a Margit körúttól, és az az öröm ér, hogy az egyik polcon megpillantom Jászay Magda fentebb említett könyvét. Belelapozok, s mit ad Isten, épp Zsigmond sienai vendégeskedésénél ütöm föl. Alig kell belőle elolvasnom pár sort, máris hallom a sokat dicsért idegenvezetőnk hangját, és újra a buszon érzem magam, amint valahol a talján csizma hegyi útjain kanyargunk. Pár pillanattal később újabb öröm ér: kiderül, hogy az a ceruzás macskakaparás, amit én 900 Ft-nak hittem, a pénztárnál üldögélő úriember szerint 300 Ft. Beletörődöm - gyorsan fizetek, mielőtt meggondolja magát.
S ha már Olaszország, meg a macskakaparás... Közvetlenül az itáliai út előtti estén föltehetően az egész ház összefutott arra az éktelen nyervogásra, amelyet egy egészen pici, fehér alapon szürke és fekete foltokkal tarkított kismacska rendezett. A lázas csomagolás egy lopott pillanatában előbányásztam a hűtőszekrény mélyéről egy szalámivéget, és levittem az udvarra a kismacskának. Megszagolta, de nem nagyon törődött vele, jött felém, nyávogott tovább. Ott kellett hagynom, nem csak a csomagolás miatt, hanem azért is, mert az az igazság, kövezzenek meg, én nem vagyok oda a macskákért. Amíg kicsik, cukik, helyesek, minden oké, később ellenben a lusta, ám annál öntudatosabb és önzőbb kény-, illetve kéjurat látom bennük, ahogy heverésznek a kanapén, a saját fensőbbrendűségük tudatában hagyják, hogy cirógassák őket, és egész nap azt teszik, amihez kedvük szottyan. (Életem egyik legrémisztőbb éjszakája az volt, amikor pár éve egy buli után Hajdú Zoli barátomnál szálltam meg a Füredi úti lakótelepen, és hiába csuktuk be az ajtókat, a macskája a lehető legnagyobb természetességgel nyitogatta ki őket. Egy egész éjszakát töltöttem ébren, maximum félálomban azért, mert a macska fölmászott a nekem szánt ágy melletti ablakpárkányra, és reggelig meresztgette rám az árgus szemeit.)
Ott hagytam az udvaron a kismacskát a szalámivéggel, ő azonban nem hagyott ott engem: jött utánam, fölkocogott a lépcsőn, és mire egyet gondoltam, ő már túl volt kettőn is, s beugrott a lakásunkba. Udvariasan, de annál határozottabban kitessékeltem, gondolván részint a macskák iránti, fentebb ecsetelt érzelmeimre, valamint arra, hogy macskákat nem szerencsés kismamák mellett tartani. A kismacska nem így gondolta a dolgot, többször is nekifutásból átvetette magát a küszöbön, és a cserépalátétbe öntött s a gangra kihelyezett tej sem hatotta meg. Nem volt se szomjas, se éhes: egyértelműen társaságra vágyott. Mikor végre érvényesíteni tudtam akaratomat, és szőrős szívűségemet a végletekig fokozva kizártam a lakásból, még hosszú percekig hallottam a gangról, a csukott ajtó mögül a keserves nyervákolását.
Nagy szerencsémre - és persze a cica nagy szerencséjére - mire hazaértünk Olaszországból, a kismacskának már gazdája volt. A mai napig itt lakik az udvaron, a korlátra felfuttatott dús növényzet és a cserepekben álló páfrányok (vagy micsodák) között, igazi otthona azonban az alattunk élő idős néni lakása előtti ócska szekrénysor. A néni tett ki neki párnát, etetőedény gyanánt kiürült margarinosdobozokat, dobozból eszkábált, rongyokkal kibélelt fekhelyet, sőt, még egy fekete színű, föltehetően a bolhák ellen alkalmatos nyakörvet is a nyakára helyezett (remélhetőleg idejében állít majd a szorosságán). A kismacskának pedig a csodájára jár nem csupán a ház, hanem az ide érkező vendégek is. Roppant lelkes és barátságos teremtmény, képtelenség úgy átvágni az udvaron, hogy ne találkozzunk vele. Az ember észre se veszi, és a lábainál terem, a leggyakrabban oly módon, hogy messziről rohamozza meg a gyanútlan arra járót, amikor a közelébe ér, akár valami kamikázé, nekidobja magát, majd föltehetően ha tudna, gurgulázva nevetne azon, hogy a delikvens mennyire megrettent. (Laknak a pincében állítólag patkányok is...)
Most is, táskámban Jászay Magda Párhuzamok és kereszteződések. A magyar-olasz kapcsolatok történetéből című könyvével hazafelé menet találkozom vele. Ezúttal nem kamikázét játszik, a nénitől kapott párnáján fekszik, az ócska szekrénysor egyik alsó elemén, odamegyek hozzá, és végigsimítom. Kéjesen nyújtózkodik, majd a hátára fordul, jelezve, cirógassam meg a másik oldaláról is. Közben mint valami villanyborotva, zümmög, dorombol. Az ilyen pillanatokért érdemes macskának lenni, azt hiszem.