Nálam Sárbogárd helyén, mondjuk, a csóri Csuka Csárda áll. Amikor fél hatkor kilépek az utcára (mert ilyenkor mindennek kidolgozott, percre pontos rendje van – ha 10 perces késést összehozol itt Pesten, az Veszprémben már több órás csúszássá dagadhat, mivel lekésted a távolsági buszt), szóval, amikor kilépek, sötét van még, de Újpesten már indul az élet. Zümmög a kocsma, mosolyogva fogad az ismerős újságos, csiripelnek a madarak. Az utazást magát pedig annyira meg lehet szokni, hogy nem is olyan rég, egy koranyári csütörtök reggel, amikor a metró, vagyis a Népliget, vagyis Veszprém felé tartva a Városháza előtt bőröndökkel várakozó társaság mellett mentem el, átfutott rajtam: de jó nekik, utaznak, én meg milyen régen mentem valahová. És több lépést megtettem már, mire rájöttem, hogy vajon mit csinálok épp, csak nem utazom? Nem. Megyek dolgozni.

           Ezen a csütörtökön, a több mint egy hete tartó iskolamentő hevületből egy kis időre kilépve, úgy érzem, nagyon fáradt vagyok. De aztán, ahogy elkezdem az előadást, a fáradtság eltűnik valahogy. Annyira hevesen igyekszem magyarázni a harmadéveseknek, hogy Proust nagyon izgalmas lesz nekik, hogy magamat is meggyőzöm közben. „amikor felébredtem az éjszaka közepén, nem tudva, hogy hol vagyok, először azt se tudtam, ki vagyok; a létről csak olyan ősi s egyszerű érzésem maradt, mint aminő egy állatban remeghet”. Marcel mint Parti Nagy Lajos, Sárbogárdnál.

          Ennek a napnak kétségtelenül van íve, még ha komoly energia is kell hozzá, hogy végiglépkedjek rajta. Mert estére megérkezik Grecsó Krisztián, akivel a hagyományról, a hatásokról, a kritika és a szépirodalom párbeszédéről beszélgetünk a mostanra már (több éve rendezünk itt Bozsik Péterrel effajta beszélgetéseket) mindig megnyugtatóan összegyűlő közönség előtt. És Krisztián, bár nem tudja, hogy ma délelőtt Proustról beszéltem, részben ugyanazoknak, akik most őt hallgatják, mesél a maga madeleine süteményéről. Az abált szalonna az.

          Nem hangzik olyan költőien, mint a francia kollégáé, ez kétségtelen. De előhozza benne a nagybátyja ötvenhatos történeteit, amiket mindig szalonnázás közben mesélt el neki. Ahogy az sem volt egészen emelkedett történet (de a miénk), amikor egy kedves kollégám elmesélte, ő úgy szereti a Globus-konzervekben azt a jó tartósító-szer ízt. Mert a gyermekkorát juttatja eszébe. Az édesanyja főztjét.

          Én csak szagokkal példálóztam a hallgatóknak a Proust-előadáson. Figyeljék meg magukon, milyen szag hoz elő bennük emlékeket. Nekem például a cigaretta, a kávé és a mignon szaga, keveredve a nyári illatokkal, a nagyapámat és a tiszafüredi presszót, ahova néha elmentünk sütit enni.

          De nemcsak erről beszélgetünk ezen a, remélem, nemcsak nekem kimondottan izgalmas, fáradságot elűző estén. Hanem arról is, hogyan igyekszik betölteni egy író azokat a „réseket”, amelyeket a számára fontos elődök műveiben felfedez. Azt a hiányt, például, hogy az Anna Kareninából hiányoznak az ágyjelenetek. Ott vannak mögötte, de nincsenek leírva. Abban a regényben, amely maga is egy hiányt írt tovább: állítólag Tolsztoj azt bontotta ki regénnyé, mi lett volna, ha Tatyjána nem utasítja vissza Anyegint, hanem a szeretője lesz.

          De nemcsak ilyesmiről esik szó ezen az estén. Hanem a családi hagyományról, arról, hogy kizárólag történeteken keresztül ismerhetjük meg az előző generációkat. Amit Krisztián mond, bennem továbbíródik: az én családomban is van olyan figura, aki számomra személyes ismerős, olyan történetkupac íródott köré. Kálmán Bella az, a dédnagyanyám, akibe Móricz volt szerelmes hajdan. Vagy, hogy ne stilizáljam ennyire felül, hiszen feltehetően az akkor 18-20 éves, a dédnagymama emlékezetében „buta parasztfiúként” megőrződött Móricz sem tette: akit az akkor még a legkevésbé sem híres író szeretett volna megkapni. És aki után én már komoly nyomozást folytattam, igyekezvén rögzíteni a hézagos családi emlékezetet.

          Miközben én Veszprémben a hatástörténet réseibe szeretnék belelátni, Újpesten ismét összeül a szülők testülete, és az elfogadott költségvetés réseit próbálja megtalálni. Egészen felfoghatatlan számomra, hogyan alakultak egy hét alatt ilyen tevékeny, aktív közösséggé azok a szülők, akik ezelőtt nagyrészt még egymást sem ismerték. Mert a harc folytatódik, hiszen a költségvetésben nincs nevesítve az iskolánk.