hirdetés

Magyar mágia

2009. november 8. - Bedecs László

Szépen zárult ez a hét, így a naplót záró utolsó bejegyzésemben csupa szép dologról tudok írni.
hirdetés

Reggel jó sokáig aludtunk, ami már eleve öröm, bár a Dácikára egyébként sem lehet  panasz, eddig két évéban talán ha kétszer ébresztett minket hajnalban. Ő kelt fel persze először, de amint kimondta a „legózzunk valamit” varázsszavakat, mi is pattantunk, és próbáltunk segíteni neki a bárányka köré házikót rakni. Jelentem, sikerült.  Aztán, még ebéd előtt, mivel ma is legaláb tizenöt fok volt,  elszaladtunk a város legnagyobb, Borisról  elnevezett parkjába, ami nagyjából a ötszöröse lehet a Városligetnek, és egyes részein inkább erdő, mint park -viszont annak ellenére is rendezett és tiszta, hogy naponta több ezren kereshetik fel. Na, ennek a parknak ez egyik sarkában van egy nagyszerű kalandpálya, ahol a fák közé feszített kötélpályán mászkálhatnak a gyerekek, néha ijesztő magasságban. Hét pálya van, a mieink vagy két hete, mikor véletlen rátaláltunk a helyre, az elsővel megbirkóztak, most a második volt soron. Ez nehezebb és magasabb, de azért jó fél óra alatt sikerült végigmenni rajta, bonyodalmak nélkül. A jövő héten jöhet a harmadik menet!

Aztán, már otthon, a bolgár ízekkel való barátkozás részeként az inkább görögként ismert muszakát kóstoltuk meg - a bolgár változatban, ha jól értem, több a padlizsán és kevesebb a hús, de lehet, hogy pont fordítva van, fogalmam sincs, a lényeg, hogy mindenkinek ízlett, fincsi volt. A tarator nevű, joghurtos-foghagymás-kapros  uborkaleves már  kevésbé - bár ez nem is novemberi, hanem inkább nyári, hűsítő eledel. Sőt, igazából nem is eledel, hanem itóka, merthogy ezen a földön a leveseket inkább isszák, nem vicc: a menzán műanyag pohárba szervírozzák a forró zöldségleves is.

Kaptam közben egy e-mailt az egyik hallgatótól, melyben még egy korábbi beszélgetésünkre emlékeztetve elküldte a bolgár Megasztár győztesének egyik dalát, melyben nem mást, mint a remek Gyöngyhajú lányt énekli a lányka, méghozzá magyarul, ráadásul egész jó kiejtéssel. Meg is érdemelte ezek után a győzelmet, igaz? Arra azért kíváncsi leszek, mikor fognak a magyar tehetségkutató műsorokban bolgár popzenét énekelni, pláne bolgárul:



A lágy szieszta után,  úgy négy felé, hármasban, Dórival és Marcival elindultunk a városba, merthogy a még mindig húsz éves Magyar Köztársaság tiszteletére Унгарска Mагия címen egy valóban varázslatos néptáncestet szervezett a követség és a kulturális intézet közösen. Nem is akárhol, hanem a bolgár honvédség sokat megélt színházában. Az előadás csak hétkor kezdődött, előtte tehát sétálhattunk megint egy nagyot, és láttunk sakkozókat, utcazenészeket, szerelmespárokat és unokákat kergető nagymamákat, ócska autókat és sosem álmodott  terepjáró-csodákat, szabadtéri fotókiállítást és jól menő gesztenyesütőt, valamint sok-sok virágárust, mert, mint megtudtam, itt valahogy ezen a szombaton volt a halottak napja. És akkor már rákérdeztem: mikulás nincs, a karácsony, mint nálunk, a húsvét viszont a keleti rendszer szerint, tehát pár héttel később - jó lesz tehát vigyázni.  A színház előtt ettünk még egy pizzát, hawaiit, sőt az étteremben bele tudtuk nézni a Chelsea-MU rangadó első huszonöt percébe is, elég is volt belőle annyi.

Az est ellenben igazán szép és felemelő volt, a Bátaszékről érkezett táncosok, a zenészeknek is köszönhetően, energikus, vidám, de nagyon koncentrált, átgondolt, színes és pergő műsort adtak, láthatóan értették, miért hívták őket. A nyolc pár között volt egy egészen gyönyörű: egy szőke, pillangókönnyű lány és egy hajlékony, ártatlanka srác, akik ketten végig egymás szemében játszva, végig mosolyogva billegtek. Nagy öröm volt látni őket. Egyébként lehettünk vagy háromszázan, szóval igazán méltó és érdemes alkalom volt.

Az ilyesmi persze társasági esemény is, lehetett újra találkozni az itt élő magyarokkal és a magyar kultúrához kötődő emberekkel. Külön jó volt, hogy a gyerekek is bemutatkozhattak, azaz ők is láthatták, hogy messze nincsenek itt egyedül.  Se a nyelvükkel, se a problémáikkal.

A szünetben a hallgatók egyike - az egyetlen fiú - közölte, hogy a tizennégy fős negyedik évfolyam egyik fele beteg, a másik pedig fél a betegségtől, azaz a héten inkább nem jön órára, így nekem sem kell mennem. De ez persze nem ilyen egyszerű, mert talán mégis csak van legalább egy ember, aki szívesen jönne. Ha netán olvassa ezt a szöveget, tudja: várom!
 

Bedecs László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.