hirdetés

Majdnem száz év magány

2008. június 14. - Józsa Márta

Hogy mi történt ma este az Insomniában, az maradjon az én titkom, kedves olvasó, hacsak a holnapi naplóban el nem lotyogom: lassan megérkeznek a volt osztálytársaim, iszonyú stréber, azaz madár dolog lenne naplót írnom, amikor velük is sörözhetek. Madárnak hívtuk a strébereket, mert magolnak. Legyen, aminek lennie kell: szeretem a volt osztálytársaimat, hiszen magamat is szeretem.
hirdetés

Az Insomniában írok, nagy örömömre, mindig is tudtam, hogy ez írásra való hely, ha Kolozsvárott laknék, ahogy régóta nem, ez a huszonhatodik év, hogy már nem, akkor ide járnék, vagy ide is. Zeke Gyulának is ajánlanám, azt mondanám, gyere, Gyula, te ezt tudod értékelni, ezzel még nem vallottam szégyent, ide ha bejövök, érzem, hogy vendég vagyok. Ritka öröm, kisebb, hogy a városban is, melynek elmúlt száz évével töltöttem a napot.
Ilonka néni 98 lesz szeptemberben, hozzá jöttünk Zsolttal, kivel nyolc évig tanultunk a ma Apáczainak, akkor egyszerűen hármasnak nevezett általános- és középiskolában. Ilonka néni 1910-ben született tehát, négy boldog gyermekév állt előtte egy kifőzde, vagy talán vendéglő tulajdonosainak gyermekeként, majd az apja a háború kitörése után azonnal fogságba esett, valakinek el kellett tartania a családot, bátyjával együtt harmadikos kora óta dolgozott, kifutóként, bolti eladóként, ügyintézőként (ő kezelte a cipőbolt váltóit). Férjhez ment, neves műbútorasztalos volt az ura, együtt építették és vitték az egyre sikeresebb családi manufaktúrát a ’30-as években. A műhelyük fölött volt a lakásuk, ahogy a mesteremberek mindig is szoktak volt építkezni, pechükre az erkélyük éppen Torda felé nézett, ott volt a két várost elválasztó Fenesi tetőn a második világháborúban sokáig a német-orosz front. A jó kilátás miatt, hiszen tőlük lehetett vizslatni távcsővel a frontot, hozzájuk költöztek be először a németek – azok úriemberek voltak, de a lányokat óvatosságból csak eldugták előlük a pincébe – majd az oroszok is. Azok kevésbé voltak kezelhetőek, egyrészt mind megitták a politúrozáshoz használt hígítót, másrészt kapcát hasogattak a fotel plüssbevonatából, de a legrosszabbat megúszta Ilonka néni családja: az oroszoknak olyan gyorsan el kellett menniük valami rejtélyes parancsra, hogy még a hízót sem tudták magukkal vinni, abban a világháborúban az a disznó tehát megmenekült.
 
 
Aztán jött még ez-az, a legjelentősebb talán az volt, hogy a külvárosi műhelyt és házat eladták, mert a belvárosban akartak építkezni helyette, megtehették volna, ám az adásvételi ügylet éjjelén a pénzváltás elvitte az összes vagyonukat. Nem tétlenkedtek, persze: azonnal elkezdtek a bútorgyárban dolgozni, Ilonka néni bérbe politúrozott, nem szerelemből, mint korábban tetette. Szerette azt a munkát amúgy, még hat évvel ezelőtt – tehát 92 éves korában is újra politúrozta azt a hálószoba-bútort, amelyet rég halott férjétől kapott fiúgyermeke születésének tiszteletére. Az ember el sem hinné, hogy bírtam ki azt a sok szenvedést, mondja, majd ugyanabban mondatban folytatja: soha többé nem lesz olyan jó világ. Egyedül van mostanság, mindenki csak dolgozik, ő néha eperlekvárt főz be, hogy segítsen a fiataloknak. Éjszakánként, ha nem tud aludni, felidézi a múltat, ha azt is unja, számolgatja a repülőket, pontosan tudja a menetrendet, ott repülnek a háza fölött, alacsonyan, be is világítanak néha. Csak az lehet ilyen boldog, aki végigélt két világháborút, mondja Zsolt, mit tehetnék, bólogatok. Az Insomnia álmatlanságot jelent.
Sietősen csámpázom végig a városon, Ilonka nénivel legalább négy órán át beszélgettünk, Emeséhez és Istvánhoz sietek, régi-régi barátok, ma hozták a kórházból első gyermeküket, Fannit. Nem szabadulok annak a kivételesen szerencsés helyzetnek a gondolatától, hogy egy ilyen nagyszerű aggastyán (lehet ezt nőre is mondani?!) után egy ilyen csodás újszülöttet látok. Szerencsés embernek mondhatom magam.
 
 
Nincs időm a szokott kolozsvári sétámat megtenni a Méhes utcától, hajdani lakóhelyemtől a volt iskoláim meglátogatásán át a Házsongárdi temetőig, apám sírjához sem megyek el ezúttal, egyébként sem jelentenek semmit nekem a sírok. Rossz a gyászkultúrám, mint mostanában mindenkinek, pedig ideje lenne megtanulnom valamit, Ilonka néni juttatta eszembe: a hosszú életben az lehet a legfájdalmasabb, hogy az ember oly sok szerettét veszíti el, ő például nemrég második gyermekét temette el. A gyermekem-temetés felfoghatatlan történése velem is előfordult ugyan, de ilyesfajta, a legfontosabbak elveszítésének helyzetére nem akarok, mert nem tudok felkészülni. Umberto Eco jut eszembe, a Tenger szigetének hőse elveszíti a harminc éves háborúban az apját, nyűglődik, kínlódik, nincs segítség, végül bevallja egyik katonatársának: nem tud hozzászokni apja halálának gondolatához. Bajtársa legyint: nem kell hozzászoknod, mondja, ez többé nem fordul elő életedben.
Sétálok tovább, sokszor szeretnék még szülővárosomban, mindig hiányérzetem marad, itt mindig keveset sétálok, a Főtér szerencsére elkerülhetetlen, nem is kerülném el a bizarr látványt: Mátyás király szobra (nota bene: Mátyás Év van, vagy mi a fene!), bedeszkázva. Ami rendben is volna, a talapzatát kapkodva-sietve építették annak idején, 1902-ben, azóta igazán ráfér a tatarozás, ám ősszel is pont ilyen volt, meg tavasszal is, amikor csak erre jártam, az állványok és a talapzat közt jó nagyra nőttek a növények, szorgos munkás sehol, szemlátomást a felújítás megakadt az állványozásnál, ez már örökre, vagy újabb száz évre így marad?!
Hogy mi történt ma este az Insomniában, az maradjon az én titkom, kedves olvasó, hacsak a holnapi naplóban el nem lotyogom: lassan megérkeznek a volt osztálytársaim, iszonyú stréber, azaz madár dolog lenne naplót írnom, amikor velük is sörözhetek. Madárnak hívtuk a strébereket, mert magolnak. Legyen, aminek lennie kell: szeretem a volt osztálytársaimat, hiszen magamat is szeretem. Majdnem olyan hosszú ideig voltam velük együtt nap mind nap, mint amennyi ideig házas voltam (és többé nem is leszek, e helyütt teszem közzé vonatkozó jelmondatomat: felnőtt ember nem házasodik). Vérrokonaimon kívül mégiscsak velük töltöttem el életemben egyhuzamban a legtöbb időt.

Józsa Márta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.