A Korunk októberi száma félig skót szám. Úgy értem, a skót irodalmat mutatja be. Szép kiállítású, gondos munka. Ajándékba kaptam egy glasgowi születésű barátomtól. Néhány éve legnagyobb meglepetésemre én képviseltem ott a magyar irodalmat Takács Ferivel. Féltem az úttól. Alkalmatlannak éreztem magamat az utazásra, a közszereplésre, és valamiért azt képzeltem, Glasgow csúnya ipari város. Mindenki Edinburghról áradozott. Fárasztó, hosszadalmas utazás után végre odaértünk, az eső persze esett, de amikor a folyóparti panzió elé kanyarodott a taxi, azonnal éreztem, ez az én városom. A folyó túlpartján a Botanikus Kert. Az ember végigmegy mellette, gyönyörködik, és máris az egyetemi negyedhez ér. A peremén a Mackintosh-ház. Tavaszodott már, pont olyan érzés járt át mégis, mint most ebben az ázott novemberben. Egyedül mentem ki a kikötőbe, az arcomat verte az eső. A régi dokk ablakai kitörve, erős vízszag, nagyobb terek, kupolásabb égbolt. Életmentő tea, piros sál. Másnap nagy sikerrel és nagy élvezettel olvastam föl Takács Zsuzsa verseit, ő ugyanis utolsó pillanatban lemondta az utat. Hihetetlen jó érzés volt jó verseket fölolvasni a lelkes, és nem is olyan kis számú közönségnek, teljes odaadással, hiszen nem a saját verseimet olvastam. Azokra, később, alig maradt idő. Soha nem éreztem azt, hogy így hat az irodalom és a nyelv egy alapvetően nem magyar anyanyelvű közönségre, magyarul. A skótok megérezték a vers zenéjéből a súlyát, az ott élő magyarok föloldódtak tőle. Skót barátom gael nyelven ír, és jól olvas, már ígért nekem egy gael nyelvtant. A kelta eredetű skóciai gael nyelvet ma mintegy hatvan ezren beszélik, a világ egyetlen Skót Irodalmi Tanszéke a University of Glasgow-n található. A Korunk válogatása izgalmas, a fordítások általában remekbe szabottak, és beleszerettem a Május című novellába. Micsoda véletlen, tegnap egy téli fával aludtam el, és ez az Ali Smith írás a maga furcsa, szürrealista stílusában arról szól, hogy szeret bele valaki egy fába. A szerző nagyjából velem egyidős, nem tudok róla semmit, de közöm van hozzá. Valahogy így kellene prózát írni. „Legalább ezerszer jártam azon az utcán, talán még többször is. Hogy nem vettem észre eddig? Mi mindent nem vettem észre? Hány szerelmet? Nem számít. Már semmi sem számít. A rügyek olyanok voltak, mint az őzek apró agancsai. A virágok, mint... de nem, semmi sem hasonlítható hozzájuk. Amikor majd kibomlanak, a levelek is egyszerűen levelek lesznek. Sosem láttam fát, amelyik ennyire egyértelműen fa lett volna. Megnyugvás volt. A gyökereire, a törzsére gondoltam. Már az a gondolat feltüzelt, hogy a gyökerekből a törzsön és az ágakon át halad a víz a virágokba, a levelekbe, amikor pedig esik az eső, a víz a levelekről visszahull a fa köré. Mindez annyira bölcs. Ennek köszönhetően lélegzem.” A férfi aztán azt álmodja, a szobába költöznek a fák. Arra ébred, meg kell büntetnie a fa tulajdonosát, mert azt képzeli, övé a fa. Aztán fölfeszíti a saját nappalijában a parkettet, és a feleségének elmeséli, szeretné beköltöztetni a fát. Méheket akar tartani hozzá. Közben beviszik a rendőrségre, mert a fa tulajdonosának a háza elé, fényes zöld festékkel azt írja a járdára: a tulajdon rablás. A feleség kiváltja, történeteket keresgél, az öreg párról, a gyászoló ifjúról, aki fává változott. Amikor éjszaka a férfi kióvakodik mellőle, követi. A férfi mellé fekszik, a fa alá.
          Skót barátom tíz nyelven beszél, most magyarul tanul Márai Naplóján. Súlyosan katolikus családban nevelkedett, és bevallottan homoszexuális. A verseit gael nyelven írja, a regényeit angolul. Fölszámolta skóciai otthonát, és néhány évig Magyarországon akar élni.
          Nem is lenne rossz élet egy fa alatt skót balladákat fordítani.

Lázár Júlia