Make you feel right there in Georgia

2010. augusztus 7. - Szekeres Dóra

Azóta is szerencsésnek tartom magam, hogy a nagy Dél közepébe vetett a sors, az átlag amerikai ugyanis nem nagyvárosban, hanem olyan kis porfészkekben él, mint ahova én kerültem.

Tizennyolc éves koromban, azaz épp tíz éve nagyapám kitalálta, hogy elküld Amerikába, mert nem elég, hogy jól tudok az iskolában angolul, és már a nyelvvizsgám is megvan legalább egy éve, az életben is jól kell tudnom angolul. Nagyapám mindig hatalmas elánnal vetette bele magát az ilyen ötletek megvalósításába, és fel sem ocsúdtam, máris  kezemben volt a vízum és egy repülőjegy Georgiába. Időm se volt végiggondolni, hogy tényleg el akarok-e menni három hónapra a családomtól és a barátaimtól. Sajnáltam, hogy lemaradok az Oasis-koncertről a Szigeten, nem itthon ünneplem a tizennyolcadik születésnapomat, és nem leszek ott az unokatestvérem esküvőjén, pedig máig az volt az utolsó esküvő a szűk családban.  Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az én “gulágom”, azaz megannyi borzalmas és egyben rendkívül vicces és abszurd történet alapja, amelyekkel kifogyhatatlanul tudom szórakoztatni a baráti körömet a jövőben. Azóta is szerencsésnek tartom magam, hogy a nagy Dél közepébe vetett a sors, az átlag amerikai ugyanis nem nagyvárosban, hanem olyan kis porfészkekben él, mint ahova én kerültem.

Összeszedtem egy kispolcnyi könyvet, szorgosan tanulmányoztam az interneten Atlanta városának nevezetességeit. Akkor értettem meg, hogy most aztán tényleg három hónapig teljesen magamra leszek utalva, mikor felszálltam a repülőre és rájöttem, hogy szeptember végéig tényleg senkit sem látok az otthoniak közül. És mivel 2000-ben még nem cseteltünk és emaileztünk annyit, mint most, ez az elválás tényleg elválás volt, hetente egy telefon és pár email, ennyi volt a kapcsolattartás.

Atlantában leszállva már várt a család, Connie és Harley a két kislányukkal, a másik két gyerek, a két fiú nem jöttek ki elém, és azt gondoltam, na akkor maximum egy óra, és náluk is vagyunk. Hát rosszul gondoltam, mert innen egy négy-öt órás laza autózás következett a kisvárosig, Tiftonig (nézzék meg a térképet, jó messze van), így aztán hiába tanulmányoztam az atlantai nevezetességeket, azon kívül, hogy oda érkezett és onnan szállt fel a repülőm, nem voltam máskor a városban. Emlékszem, ültem az autóban, néztem a tájat, és folyamatosan próbáltam tudatosítani magamban, hogy most egy másik kontinensen vagyok, ezt igazából akkor értettem meg, mikor a hatalmas fenyőfák és cédrusok között megláttam a talajt, ami vörös volt. Meg abból, hogy bár figyelmeztettek előre, a repülőtérről kilépve szó szerint fejbe csapott a meleg, ami nem egyszerűen meleg volt, hanem olyan fokú elviselhetetlen hőség majdnem kilencven fokos páratartalommal, hogy percek kellettek, mire magamhoz tértem és meg tudtam szólalni. Georgiában az év nagy része ilyen, a tél enyhe, és mint minden majdnem szubtrópusi éghajlatnál, a tavasz és az ősz gyakorlatilag nem léteznek. A meleget napközben vagy egy medencében vagy a lakásban lehet elviselni, néhányszor megpróbálkoztam a kertben való napozással, de annyi szúnyoggal, muslicával, léggyel és ismeretlen rajzó bogárral, mint ott, életemben nem találkoztam. A bőröm pár nap után furcsán felpuhult és vizenyős lett, az agyamat megszállta valami furcsa zsongás. Amikor egyszer gyalog mentem el az ötszáz méterre található bevásárlóközpontba, a rendes körülmények között ötperces, de a valóságban negyedórás út alatt több ponton meg voltam győződve, hogy az agyam tényleg megbomlott, nem láttam, a fülemben pedig sípolt a melegtől rezgő áramvezetékek hangja.

Azt hiszem, talán a harmadik hónapra sikerült akklimatizálódnom. Az angollal egyébként meglepő módon nem volt sok problémám, az első héten még halandzsa volt számomra a déli akcentus, aztán megtapasztaltam azt, hogyan is nyílik ki a nyelv az ember számára, a nagy zsongásból egyik pillanatról a másikra értelmes szavak és mondatok lettek.

Sokat kérdezgettem az anyát, Connie-t, hogy számára mennyi időbe telt a beilleszkedés. Ugyanis nem tipikus amerikai családba kerültem ám: az anya német volt, és Nürnbergben nevelgette két kisfiát, Stephant és Christiant egyedülálló anyaként, akiket tizenöt és tizenhét évesen szült. A férjétől, akivel az iskolában szerettek egymásba, hamar elvált, mert verte. Pár évvel később megismerkedett a jóképű Harleyval, aki pénzügyi tanácsadóként dolgozott Németországban, járta a világot, előtte élt Japánban is több évet, majd hipp-hopp elvette Connie-t, és visszaköltöztek Amerikába. Két kislányuk, Tatjana és Natasha már ott születtek, és Harley négygyerekes apaként egyszercsak kitalálta, hogy ő mindenképp tornatanár és fociedző  akar lenni (rendes európai foci, nem amerikai). Otthagyta jól fizető állását, elvégezte a tanárképző főiskolát, és a helyi általános iskolában tanított testnevelést, és mellé edzette a város focicsapatát, ahol a két fiú is elég jól szerepelt. Connie mivel nem járta végig a gimnáziumot sem, nem tudott rendes munkát vállalni Amerikában, továbbtanulni nem akart, így amellett, hogy az iskolabuszt vezette, bekapcsolódott a nemzetközi diákcsere-programba, és koordinálta az egész államban a külföldi diákok utaztatását.

Így történt, hogy a négy gyerek mellett nemcsak én, hanem a brazil Luis (aki kövér volt, szőrös, állandóan izzadt, és minden mondatát úgy kezdte, hogy on my country) és a spanyol Sara is nálunk lakott. Ezen kívül minden nap nálunk csövezett a többi cserediák is, spanyolok, mexikóiak, uruguayiak, németek, olaszok és nagyon sok helyi mexikói és venezuelai származású srác, akik minden erejükkel azon voltak, hogy a sok fiatal külföldi lányból legalább egyet megszerezzenek maguknak. Emlékszem Rudira és Juanra, akik mindennap átjöttek egy nagy pohárral a kezükben, amiből ráklevest szürcsöltek. Rudi kövér volt, és téglavörösre volt festve a haja, Juan kicsi volt, és maximum negyven kiló. Egyszer elvittek görkorizni, a klasszikus görkorcsolyás diszkóról volt szó, ahol nekem Juanba kellett kapaszkodnom, bukdácsolva róttuk a köröket, és közben Juan, úgy emlékszem, arról beszélt, hogy tudja, hol van Budapest, mert tanulták a föciórán.

Mivel nyár volt, kétszer is mentünk nyaralni, mindkétszer Floridába, mert csak két órára volt. Egyszer egy klasszikus motelben laktunk, és én olyan napszúrást kaptam, hogy utána egy hétig nem nagyon tudtam kikelni az ágyból, többször elájultam, és a bőröm nem egyszerűen leégett, hanem fél centi mélyen átsült. Másodszor házat béreltünk az óceánparton, esténként sört és pina coladát ittunk, és elmentünk egy karaoke-bárba is, ahol százkilós Harley Davidsonos férfiak akartak felszedni, tisztára olyan volt, mint a filmekben.

A szeptembert jobbára tévézéssel töltöttem, mert mindenki más már iskolába járt, én meg ugye csak nyárra érkeztem, emellett, hosszú naplóbejegyzéseket írtam arról, miért is érzem magam borzalmasan Tiftonban. A honvágy volt az egyik ok, a másik pedig, hogy túl fiatal, okoskodó és beképzelt voltam ahhoz, hogy könnyen elfogadjam, hogy az amerikaiak bár nem feltétlenül annyira műveltek, érdeklődőek és mélyérzésűek, mint az európaiak, és bár az amerikai fiatalok tizenhat éves koruktól rendkívül önállóak, mégis borzalmasan formálatlan a személyiségük, és minden esélyük megvan rá, hogy ez így is maradjon, mégis lenne mit tanulnom tőlük és általuk. Mert Amerika végül megmutatta számomra legnagyobb közhelyének igazságát, azt, hogy el kell fogadni a másikat, olyannak, amilyen. Azt hiszem, enélkül a három hónap nélkül én sokkal fennhéjázóbb, beképzeltebb és fensőbbségesebb felnőtté váltam volna, úgyhogy hálás vagyok az én “gulágomnak”.

Szekeres Dóra