Sokszor zsömlés zacskókra írok talált ceruzacsonkokkal csak úgy menet közben, egy tér sarkán megállva, és kidobott cigis dobozok ezüstpapírjaira – erre a recés ezüstre szépen lehet galambtollal írni, fényes ezüst vonalakkal bemélyednek a sorok. Ide másolok e firkák közül néhányat.
          Kilépek a házból. A szemközti sarkon ablakokat dobnak ki egy nagy vaskonténerbe. Közelebbről megnézem az ablakokat, vajon a hiányzó konyhaablakom helyére beillenek-e – most gyékény takarja el az ablak bedeszkázott helyét. Egy sovány férfi hozzám fordul – akar ajtót is?
          Évek múltán is titkokat rejteget a legközelebbi környék, a szemközti sarokház előtt végtelen sokszor elmentem mindenféle lelkiállapotban, biztosan voltam is bent, de nem, mégsem, akkor megjegyeztem volna a verset, amit a kapu mögé írtak a falra – Valaki hazajött, aki nem volt itthon – Aki hazavágyott mindörökké itthon – Valaki hazajött…
          A villamos ablakán át látom, hogy egy férfi alszik a padon. Végig sem néztem rajta, nem értem a lábáig, eltakarja két nagy test. Felébresztik, nem szabad ott feküdnie, a villamosablakok előtt. Félálomban felül, inog, indulni akar, megszokta, hogy indulni kell, de még álmodik, a szeme leragad. – Jó – mondják –, ha ül, akkor maradhat. Mire továbbsétálnak, visszazuhan, folytatja az álmot. Csakhogy ravaszak, visszajönnek, és megint felültetik. Feltápászkodik, és félálomban mormogva megszólal – Agyámá e cigit. Még nem is lát, még egészen máshol jár, suhanó árnyaktól kér tüzet is.
          Lázasan ültem a pozsonyi pályaudvaron sok évvel ezelőtt, késő éjszaka, a Kultúrnij váróban asztalra bukva elaludtam, és jókat lázálmodtam. Odajött egy kedves idős néni, erősen megrázta a vállamat, és elém tett egy Prága-albumot, azt nézzem, itt nem lehet aludni. Félelmetes emlékem az ismeretlen város képes albuma, amit nézegetnem kell lázasan, és nem aludhatok. Hatalmas erővel akartak lezuhanni a szemhéjaim, összefolytak a szép fasorok, régi házsorok, könnyek közt bámultam az elfolyó szentszobrokat a hidakon.
          Összeszedem magam, és elindulok világgá. A Mályvarózsa utcában úgy döntök, felírom magamnak ezeket az utcaneveket. De csak akkor, ha találok valahol egy tollat vagy ceruzát. Ez lesz a játék, a nehezítés. Az a trükk, hogy pontosan tudom, hol lehet ceruzacsonkokat, golyóstollbetéteket találni a városban. A házak előtt a fák tövében. Lomtalanításon oda dobják ki a felgyülemlett és szétrohadt holmikat. A nagyját felszedik a munkások, de az apraja ott marad a fűben – gombok, radírgumik, ceruzacsonkok, cérnaspulnik bújnak a fűbe a fák alatt. De addig meg kell jegyeznem ezeket a virágneveket. Az első hármat könnyen megőrzöm, mondogatom őket magamban, ahogy az utcán megyek, de aztán jönnek a többi nevek, és az eszembe jutó többi dolgok szörnyen megnehezítik a virágnevek megjegyzését.
          És nem találok a fák alatt ceruzát. Ez az egy maradt meg, a Mályvarózsa utca. De ha hazaérek, a térképen majd körbenézhetek, és róla eszembe jutnak a többiek. Itthon meg is nézem a térképlapot – Mályvarózsa – Szalmarózsa – Tavirózsa – hát ezt mondogattam magamban, erre a dallamra léptem. Néha halkan dúdolgatok, ahogy az utcákon megyek, megpróbálok egypár dolgot megjegyezni, ezek együtt valahogy dallamosak, egész kis ének kerekedik belőlük, furcsa dalokat dúdolok. Szelíd indulók ezek, szinte ellenindulók – sőt, nem is indulók, hisz haladók. 
          Amíg a lány a sört csapolja, és a habot kanalazza, elkalandozom, mögötte felirat a falon: A mosolygás fázisai: I. fázis: zsíroldás, II. fázis: fertőtlenítés – megrázom a fejem, újra elolvasom a feliratot.   
          Kicsit vitatkozunk, elég fény van-e a konyaablakban egy növénynek – én hagymákat szeretnék, snidlinget, amit majd vajas kenyérre aprítok és hopp, megvan egy ebéd, meg a reggeli, sőt, a vacsora. Ezen kicsit vitázgatunk, hogy elég-e itt a fény, aztán kimegyek a kamrába, ott a hagymák a sötétben kinőttek a kosárból, nem vitáznak arról, hogy elég-e a fény, nem hisznek, élnek. Emlékszem ilyesmi fordulatra, egy finom arcú ősz ember mesélte. Egy kisfiú négykézláb mászik, csúszva kanyarog a szőnyegen, azt mondja – anakonda. – Láttál már anakondát? – kérdezik. – Nem láttam, vagyok. 
          A következő töredékeket késő éjszaka írtam a cetlikre.
          Egy ember asztalokat készít. Egyre vékonyabb lábú asztalokat szerkeszt, már alig használhatóak valamire, aztán már semmire sem használhatók, nem bírják el a legkönnyebb súlyokat. Szobrok. Állnak a szobák közepén. Annyira idegesítenek egy másik embert, hogy elkezdi körbejárni az asztalost. Keresi rajta a kaput. Nehezen boldogul, végül megleli a bejáratot. Bemegy, és egy karddal elkezdi belülről szétszabdalni az asztalost, akit kívülről nem tudott bántani. Szét akarja vágni darabokra.
          Egy másik ember kinyit egy nagy szótárt, lapozgatja, elmerül benne, lassan megkedveli. – Egy igazán nagy szótárban mennyi rengeteg titok megfejtése lehet, csak türelmesen kell benne keresni – megszerzi a világ legnagyobb szótárait, és elkezdi keresni a lélek titkát a sorok között. Lassan átalakul, már csak ez foglalkoztatja. Nem találja a lélek titkát, de jól elvan a könyvekkel. Valakit roppant módon felidegesít ez a naivitás – Őrült az, aki egy szótárban keres megoldást ilyesmire, gondolja magában. Összeveri a másikat, ettől megnyugszik, és odébbáll. A szótáras először mindent elveszít egy időre, összefolynak szeme előtt a betűk, nem tud olvasni. Aztán eszébe jut, hogy milyen érthetetlen is számára a másik gyűlölete. Ezen elmereng. Összeszedi magát, kinyitja a szótárat, és elkezdi benne keresni a gyűlöletet.
          Elterjed a híre, hogy van egy telefonszám, melyet ha felhívunk, egy megnyugtató emberi hanggal beszélhetünk. Nehéz megszerezni ezt a számot, végül valakinek sikerül. Boldogan készül a telefonálásra, szüksége is van a megnyugvásra. Csak egy kicsit fél, mert nincs pénze a telefonszámlára. De azért egyszer csak feltárcsázza a számot. Valóban felveszi valaki a kagylót, tényleg nyugodt az ismeretlen hangja. A telefonáló elmondja neki, hogy meg szeretne nyugodni, mert állandóan feszült. A hang hallgat. Becsületes, és elgondolkodik. A telefonáló lassan egyre feszültebb lesz, folyton arra gondol, nem tudja majd kifizetni ezt a sok gondolkodást, ezt a hosszú csendet. A hang lehet, hogy tudja ezt a nehézséget, lehet hogy kitalálta, lehet, hogy nem. Mindenesetre egyetlen szóval sem mondja a telefonálónak, hogy majd visszahívja.
          Láttam egy öregembert, két könyv volt előtte az asztalon, egyik narancsszínű volt, annak a segítségével fordította a másikat, a zöldet. Ezt az embert először ablakon át láttam. Megkérdeztem tőle, mit csinál ezzel a két könyvvel a ruhákkal teli fogasok mögött. Azt mondta, fordít. És mi lesz a fordítással, kérdeztem. Hogyhogy mi lesz, nem lesz fordítás, válaszolta, akkor elolvastam a könyvet. És miért narancsszínű az egyik könyv, kérdeztem. Mert elkopott a vászonborítása, és csak narancsszínű festék volt a boltban. Az viszont jó erős zománc.
          Két férfi jut eszembe, egy lány két udvarlója. Az első kiment a lány kis lakásának erkélyre, savval leöntötte a hangyabolyt, és a folt fölé odaírta a falra – holokauszt megdöglötök. A másik tervezett egy hatalmas fura házat, olyan ez a ház, mint egy repülőtér, melynek főkapuját Gulliver számára tervezték, de odabent, a kis repülőkön csak hangyák tudnak utazni.
          Elhívnak a műszaki egyetemre, beszéljek a házakról megint. Kiszámolom, huszonöt évvel ezelőtt álltam ott, az akkori diákoknak a pesti házakról meséltem, és azokról, akik laknak e romokon. Épületek helyett inkább labirintusokról, lelki állapotokról, őrületről. Arról is, hogy sorrendben melyek a város legijesztőbb házai. A másodiktól kezdtem, ez feltűnt nekik, valaki rákérdezett – Na de, melyik a legijesztőbb, az egyes számú ház? – Az olyan ijesztő, brrrr, hogy meg se merem mutatni.
          Az egyik fiú azóta tanszékvezető, a többiekkel vajon mi lett? Olyan érzés elmenni oda megint, mintha ugyanazok ülnének a padokban, és be kellene számolnom nekik. Kicsit félek, de ünnepi érzés. Nem állom meg, játékokat képzelek el, súlyos hajléktalan-kabátban lépek majd a lejtős terembe, s míg üggyel-bajjal lerakom a katedra mellé batyumat, elcsendesednek. Kis színház. Négy éve nem rendeztem új Házszínházat. Mi is volt ez, micsoda? Olyasmiket is leírunk néha, amit hosszú jól elmagyarázni – vagy lehetetlen, vagy neki kellene ülni, de akkor minden másnak vége. A város házai közt egy csóró vándorszínház volt ez, ami húsz évig élt. Most alszik, de köszöni jól van, álmodik. Igazán van miről álmodnia, az előadásokról, melyeket én már rég elfelejtettem. Biztosan sokan emlékeznek egy-egy előadásra, százan-kétszázan össze tudnánk hozni elég szép történeteket, de nem járunk össze.