Tegnap este kicsit (nagyon) sokat ittam; Karcsi apukája Jonnie Walker whiskyt hozott ajándékba, s mivelhogy Karcsi olyan gyógyszert szed, amire nem szabad innia, rám vár az egész üveg. Csak altatónak iszom, a bort viszont tizennégy éves korom óta nem bírom. 1966-ban Pécsen laktunk, a Kaposvári utcában. Nővéremmel, Mártával december 31.-én délután úgy berúgtunk, hogy mindketten rosszul lettünk, na, én azóta utálom a bort. A sörre rá se tudok nézni. Neked nem kell inni, mondja a fiam, te józanon is olyan vagy, mint más részegen, szóval gátlástalan vagyok? kérdezném, de nem teszem, elfogadom a véleményét egyszem gyermekemnek, most mi a fenének vitatkoznék vele? Január 7.-én utaznak vissza Madridba, de jó nekik! Ott biztos nincs ilyen hideg. Nem, nem is a hideget utálom, hanem a szelet, mert eszembe juttatja az arcüreggyulladásomat. Legalább tíz évig szenvedtem vele. Valami betegségnek mindig kell lennie, most épp a derekam fáj. Ha én lennék a Nádas, nagyon érzékletesen leírnám a fájdalom milyenségét. A napokban láttam egy beszélgetést vele az emtévén, megmutatta a házát, ő akkor van otthon, ha reggel nyolckor leül az íróasztalához; azért abnormális dolog tizennyolc évig írni egy regényt, gondolom, de mi az, hogy normális? Szerencsére élnek itt ilyen bolond figurák, én nem tudom, mi lenne velem, ha senki nem írna, azt hiszem, már rég a diliházban lennék, de nem biztos, az olvasás minden esetre segít elviselni az életet. Talán azért voltam olyan mélabús gyerekkoromban, mert nem olvastam, ki tudhatja? Épp egy éves a számítógépünk, gyökeresen megváltoztatta a napjaimat, rengeteget kopácsoltam rajta. Ilyenkor, év végén, illik számvetést csinálni, fogalmam sincs, hány verset írtam, de rengeteget, annyi szent. Nemrég kiderült, hogy Novák György kiadja jövőre a paródia kötetemet; ebben az évben prózaíró is lettem, pedig elhatároztam, hogy sose fogok prózát írni, mivelhogy nem vagyok dolgos-szorgos alkat, a munka a legjobb rendőrség, mondta Nietzsche, én meg utálom, ha szemmel tartanak. Mivelhogy fél évig Balatonszentgyörgyön lakunk immár 2000 óta, ahol három kilométerre van a posta, s ugyebár hat kilométert gyalogolni nem akármi, ebben az évben csak néhányszor kellett megtennem ezt az utat, hála a számítógépemnek. Most a szomszédok vigyáznak a házunkra, s amint elkezd nőni a fű, utazunk vissza, a természet diktál nekünk, ő a főnök, mi meg követjük az utasításait. Őrültség volt megépíteni azt a házat, de most már mindegy. Nem valószínű, hogy Karcsi betegsége és a házépítés összefüggenek egymással. Nem valószínű. Ilyen hülyeségen most nincs kedvem gondolkodni, el kéne végre döntenem, mit főzzek szilveszterkor, azért az elképesztő, hogy Karcsi 77 éves apja képes volt Pécsről felutazni, csak azért, hogy odaadja a karácsonyi ajándékokat, s néhány óra múlva már sietett is a Délibe, még aznap este haza akart érni, mivelhogy másnap valami buliba voltak hivatalosak Mártival. Ha nem volnék lusta, mint a dög, nagyon szorgalmas volnék. Ha, ha. Ebben az évben Spiró György Fogság című regénye tetszett legjobban, ő is nagyon sokáig dolgozott rajta, talán mégiscsak rántott húst kéne csinálnom szilveszterkor, hagymás krumplival, kovászos uborkával, hülyeség volt annyit innom, most kéne ennem egy szelet vajas kenyeret, hogy elmúljon ez a másnaposság, ilyen össze-vissza gondolatok jönnek, csak jöjjenek, Spiró megérdemelné a Nobel-díjat ezért a regényért, mondja anyám, én meg igazat adok neki, azt hiszem a legegyszerűbb megoldást választom, veszek egy kiló virslit, valami jobbfajta mustárt, tormát, és nem vacakolok a főzéssel...

Délután úgy ahogy összeszedem magam, elvánszorgok a Szépírók közgyűlésére a Pimbe, szavazunk arról, hogyan szavazzunk, azután arról, hogy döntésünk helyes volt-e. Meghallgatjuk Csaplár Vilmos évértékelését, Vámos Miklóst, új tagokat veszünk fel, József Attila díjra javaslunk, aztán elkezdődik a felolvasás. Beszélgetek Kozma Gyurival, aki felháborodva meséli, hogy rá nem lehet szavazni a Versmetrón, valahogy lemaradt a neve a listáról, s ezért bizony kártérítés járna neki; Kéri Piroskával, aki csodálatos ember, több mint tíz évig irodalmi szalonként működött a lakása, s ma is fáradhatatlanul dolgozik az írókért; Turczi Istvánnal az irodalmi lapok finanszírozásáról, Békés Palival az Artisjusról, Spirót megpuszilom, amit nemigen tud hova tenni, majd ha ezt elolvassa, megérti. Még vacsorát is kapunk, asztalunknál Balla Zsófi, Dávid és Anna, Marno János; Zsófival arról beszélgetünk, hogyan készítik Erdélyben a töltött káposztát...

Rapai Ágnes