Don't touch

Már azt hittük, emlékeztek, hogy minden lényegeset láttunk. Előző este a holnapi előadásból. Ott volt a mosógép, egy szarkofág meg a kólahűtő. És persze az újraértelmezett fal maga. Az ablakokkal. Aztán kiderült, hogy ez mind semmi. Lenyűgözött, hogy Viebrock mit hoz ki az impozáns térből. És Marthaler. 

Használat és újrahasznosítás. Ez a recycling. Hogyan mozgatják be az évszázadok óta érinthetetlenül álló falakat, a falakhoz tapadó szabályokat. Isten nevét a szádra ne vedd. A falra ragasztani tilos. Tiszteld apádat és anyádat. A templomban a padsorok között nemi életet élni tilos. És így tovább blablablabla, papperlapapp.

Christophe Marthaler és Anna Viebrock Papperlapapp című előadását láttuk a Pápai Palotában.

Örületes, hogy az egész városban madzagokra aggatják a plakátokat, hogy ne érjenek a falakhoz. Do not touch my walls, do not touch my religion, do not touch my theatre. Egymásra montírozódik Brüsszel, Auschwitz és Avignon.

Blablabla, hogy ez egy színházi előadás, hiszen a színházi kommunikáció állít valamit, hogy a vallás hazugság. Vagy éppen azt, hogy a hit elengedhetlen segítség, Marthaler és Viebrock pedig éppen a tettenérhető állításokat nem teszi meg. Persze, felismerjük a mai Avignont, felismerjük a sarki mosodát, a légkondícionálók forgótárcsáját a Pápai Palota ablakain és a földszinti kólaautomatát, az egész a mi vizuális közegünk - mint tegnap már írtuk -, de nem azon a szinten kommunikál velünk az előadás, ahogy ezt színházban eddig megszoktuk. Igen, a  részletek fontosak, ahogy észrevétlenül átalakul a kép egésze. Nagyon kell figyelni a pici változásokra. A kólahűtőben összecsuklik a beleállított lány. Az elöltöltős mosógép forgótárcsájának ablakán ugyanaz a fakósárga fény világít, mint a Pápai Palota különböző méretű ablakaiban. Van benne valami, talán egy ember vetített képe forog. A vetítés és a világítás elvékonyítja a palota falait. Nem színház csak, képzőművészet. Loopolás a vetítésben és a színpadon. De igenis vannak klasszikus színházi eszközök és van cirkusz és van sitcom is. Szarkofággal liftezünk, beesünk az elkorhadt padló hasadékaiba és ott maradunk és rálépünk a nők ruhájának uszályára. Miközben lassan változó, részletekig kidolgozott képek sorakoznak.

Ez a provokatív időkezelés, na, ez veri ki a biztosítékot a nézőknél. Mintha évszázadokig nem történne semmi vagy mindig ugyanaz. Időkezelés és blaszfémia.
Igen, blaszfém az égből pottyant páparuha, a beöltözve táncoló pápák látványa, aztán blaszfém a tér közepén a mosógép. A hét pápa ott helyben összedobja az aprót egy fehérmosásra. Önkéntelen nevetés a nézőtéren, hallottátok?

De volt a zuhanó csomagokban valami fenyegető. Hogy aztán az őrizetlenül hagyott húzós bevásárlótáskából előkerülő kenyér legyen a következő veszélyforrás. Ahol Jézus már nem érti, hogy mi van a borral és kenyérrel. Az én testem, az én vérem.

Kedves kenyér, akarsz-e embertestté válni? Köszönöm szépen, de inkább.

Amikor provokáció készül, akkor számításba kell venni azt is, hogy sikerül. Ha a Papperlapapp provokálni akart, akkor lehet, hogy beépíthette volna a provokatív helyeket szünetként. Kedves nézők, most provokálódjatok! Már aki akar.

Régen láttam ilyen provokatív és ilyen nehéz előadást. Provokál, mert amikor a Pápai Palotában a pápákat szarkofágkorukban meglátogatja mamájuk, s fejükre olvassa minden bűnüket a középkori inkvisztádoroktól a nácik támogatásán át a kommunisták elviseléséig, akkor a mama, a pápamama nem ad jóéjt-puszit gyermekének.

Aki meg a szarkofágban fekszik, nem mozdulhat, mit szólnának a látogatók? Kiszolgáltatott örökkévalóság.

Az első hullám a kenyérnél távozott. A vallási méltóságukban sértettek. Jó, legyen.

Aztán láttátok, szépen csordogáltak az esztétikailag felkavartak. És milyen érzékenyen. A padsorok között dübörögve a Pápai Palota csodás akusztikájú terében. Mintha megértették volna, hogy erről szól az előadás, hogy hangokkal kell betölteni a teret.

Ha provokálni akarok, akkor a másik reakcióját a saját rendszerem részeként használom. Ha hangosan mész el, visszhangozlak és felerősítem a neszeidet.

Ez volt már a zene. És a zene. Megint a zene. Ha egyszerűen akarok fogalmazni, ez egy opera volt. Különböző korok zenéi, a madrigáltól Ligetiig és tovább. Azt a fokozást, amikor együtt szólt a madrigál, a kortárs zene és a torzítós gitár… És közben életre kelt a palota. Marthalernek sikerült megszemélyesítenie refelexiója tárgyát. Egyszercsak előttünk állt a pápaság eszménye, teljes pompában. 

Blablabla az egész hit, miközben a zene hitet ad, Bach,- Haydn-kantáták, hol a capella, hol zongorakísérettel, de ha itt van a hit a zenében, akkor mi vész el a verbumban, ez a kérdésem.

Szerinted működik a hitmegmaradás törvénye? A hit nem vész el, csak átalakul. Zenévé és blaszfém iróniává. A katarzis pillanata az előadás kétharmadánál volt, amikor az életre keltett épület leomlott. Hangban. A székek alól tört föl a mélyből az egyre erősödő dübörgés. Remegett a padló. Mintha egy atomerős metró ment volna el alattunk, miközben két turista-pápa nyugodtan üldögélt a színpadon. Úgy éreztem, hogy ott ülök egy földrengés után, és bár áll előttem a Pápai Palota, biztosan tudom, hogy most láttam összeomlani, s mintha egymás hegyén-hátán hevernének a kövek.

Mit is jelent a blablabla? Mit is értünk alatta? Három egyforma szótag, repetitív struktúra, mély hangzás, szép semmi, játék inkább, nyelvi játék. De túl könnyű lenne csak legyinteni – ennek semmi értelme.

Pedig ezen rágjuk magunkat, hogy az értelmen túli közös érzékelés mit válthat ki az emberekből, mit válthat ki belőlünk, s Marthaler és Viebrock egyáltalán mennyire tudta ezt irányítani. Arról szólt az egész, hogy semmit nem lehet ismerni eléggé, hogy jönnek a nők, énekelni jó és blablaba és papperlapapp. Nincs vége úgysem. A többiek meg lefeküdtek már.