hirdetés

Másodlagos unalom avagy hogyan túlélni a kánikulát?

2012. június 23. - Tiszatáj folyóirat

A futballpálya olyan varázslatos hely, amely talán leginkább a Stalker# zónájához hasonlít, az ipari forradalom legnagyobb felfedezése, a futball-labda, pedig a Tarkovszkij-film boldogság gömbjéhez. A gumibelsővel ellátott bőrlabda szinte értelmes lény: nemcsak mi játszunk vele, hanem az is velünk. - Fenyvesi Ottó naplójegyzete a Tiszatáj műhelynaplójában.

hirdetés

Vannak ezek a tűzforró júniusi napok. Egykoron, amikor még nyárelő havának is hívták, olyan jó light-os (enyhe) volt a június, az utóbbi pár évben meg ezerrel érkezik a kánikula. Hogyan túlélni a napszúrás, a hőkollapszust?
Árnyékba vonulunk, hűs italokat kortyintunk, és étvágyunk sincs. Most még valahogy az olvasás se megy, az ember estefelé csak leroskad a tévé előtt, és jöhet, aminek jönni kell: van ez a foci Eb, alig ért véget a világszínvonalú tenisz Párizsból, már kezdetét vette a wimbledoni torna, aztán most játsszák az NBA nagydöntőt, sajnos, úgy néz ki, a Miami Heat simán lenyomja az Oklahoma Thundert. De már az olimpia is a látótávolságba került.
Az utóbbi években gyakran megfogadtam, nem fogom nézni az Eb és Vb első meccseit, mert azok mindig olyan nyögvenyelősek, csupa döntetlen, null-null, meg egy-egy. Valószínűleg a vége se lesz jobb, ott meg majd mindenről a tizenegyesek döntenek. De aztán félszemmel mégis oda-oda pislantok, mert minden futballfüggő ember életét meghatározza a zöld gyep és a színes mezek csodája. A futballpálya olyan varázslatos hely, amely talán leginkább a Stalker# zónájához hasonlít, az ipari forradalom legnagyobb felfedezése, a futball-labda, pedig a Tarkovszkij-film boldogság gömbjéhez. A gumibelsővel ellátott bőrlabda szinte értelmes lény: nemcsak mi játszunk vele, hanem az is velünk.
Tehát létezik a labda utáni vágyakozás, mint a modern létezés egyik alapélménye. „Mindannyiunknak megvan a maga labdája” – írta egykoron egy regényíró, vagy ha nincsen, akkor lelkünkben ott a labda alakú űr, mely az örök rosszkedv táptalaja a lerongyolódott futballkultúrájú országokban – mondhatnánk manapság.
Egy másik író meg azt írja: „Jó érzés arra gondolni, hogy minden egyes pillanatban valahol a világon valamelyik mezei focista rúg egy különlegesen szép gólt. Ez mindenkivel megtörtént már, aki valaha komolyabban focizott.”
Viszont nincs még egy olyan tevékenység, mint a csapatsport; az ember kollektív tudása és alkotása meg az egyes ember kicsisége közti egyre növekvő szakadékot talán semmi más nem tudja olyan jól enyhíteni, mint a csapatsport, amely – talán egyetlen hajdani szép gól emlékének köszönhetően – a boldogság érzésével ajándékozhatja meg az embert.
Persze egyetlen meccs sem ér többet a másnap reggeli újságbeszámolónál; és még a legjobb kupadöntő sem él túlságosan sokáig az emlékezetünkben, kivéve azt a néhány drámai pillanatot. Hacsak, nem volt ott az ember a stadionban, vagy nem volt épp annak a meccsnek valami okból különleges jelentése számára. Mostanában egyre inkább azon kapom magam, hogy hidegen hagynak a mérkőzések, nincs semmi remegés, semmi hév; nem többek számomra, mint egy-egy véletlen történet; amely felbukkan, és már el is süllyed a felejtés homályában.
Bezzeg fiatalabb korunkban más volt a helyzet, amikor még nem volt tele a memória, különböző jó-rossz tapasztalatokkal, és volt kinek szurkolni…
Most viszont a kánikula mindent felülír. A levegő és az idő egyre sűrűbb lesz körülöttünk, a leírás egyre bonyolultabb és tömörebb. Az emberi élet alapvető része továbbra is az emlékezés, a legfőbb kérdés miként megőrizni és továbbadni a felhalmozott tudást, tapasztalatot. Ez a felejtésre hajlamos, és halandó egyén és a tudást intézményesítő társadalom folyamatos konfliktusával jár. A közös emlékezet kontextusa tartja össze a legkülönbözőbb emberi csoportokat és közösségeket. Az emlékeink megőrzését és a gondolkodásunk történetét a hozzájuk fűzött lábjegyzetek, magyarázatok és kommentárok sora kíséri.
Az emlékezet nemcsak a tudás és tapasztalat, hanem az érzelmek és viszonyulások kapcsolataként is értelmezhető, amely összekapcsolja a nemzedék sorát, a jelent a múlttal – biztosítja a múlt folytonosságát.
Aztán az éj közepén, mikor már levonultak a játékosok a pályáról, és csitulnak az indulatok, hirtelen feltűnik egy hiteles arc a képernyőn: Mickey Rourke. Indián bérgyilkost alakít, aki a hébe-hóba pénzért öl. A magyar cím fájdalmasan semmitmondó: Hajsza (Killshot). A film első képkockái egy kivételes csemegét, A-kategóriás mozit ígérnek, de aztán kifakul a „képernyő”. A rendezői munka és a színészek alakítása átlagos, gyengécske. Az egész dolog inkább a B-kategóriás férc félé közelít, de mégse, mert ott van a botoxos arcú, ex-alkoholista Mickey Rourke, aki minden közhelyt és másodlagos unalmat lemos a „vászonról”. Amikor szűkszavúan megszólal, a történet erőre kap, és minden nagyon rendbe jön. Csak halkan odateszi magát és csendes bölcsességét.
„Sose hagyj semmit befejezetlenül. Még ha úgy is gondolod, hogy senki nem fog rád emlékezni.”



Fenyvesi Ottó

Tiszatáj folyóirat

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.