hirdetés

MASSA & NESSI

2008. május 26. - Centauri

Míg a Massa Confusa egy véget nem érő, a lehetőségekhez mérten mindent tartalmazó, befaló, átölelő, gazdagon illusztrált krónika mindarról, ami megtörténhetett volna, arról, amit egy elme elképzelt, amit egy „lélek” kóstolt már vagy próbálni mert, amit a lehetséges dolgok köréből merített, addig Nessi nem más, mint a Massa leginkább naplószerű része (énje). A Massa az egész, Nessi a rész.
hirdetés

6.15-kor ébredek. A szoba már hajnalban is melegebb a konyhánál, tehát nyár van, ugyanis a dolgozószoba csakis tartós és erős napsütésben válik a legmelegebb hellyé – olyan, mint a lakmuszpapír. Az előszoba lámpája jelzett így régebben: néha kialudt, néha újra világított; egyszer beljebb, másszor kijjebb kellett csavarni az izzót, mert a „fényingadozás” a hőmérséklet változását követte. Megmértem, hány foknál alszik ki (és kell beljebb csavarni az izzót): 22 fölött. Ez a voltaképpeni érintkezési hiba – a jó lámpa világít mínusz tízben és plusz húszban is – luxusnak tűnt. Élvezetesen, okosan egyedinek. A kedélyállapottal együtt az ember hőérzete is változhat, de ha az előszoba lámpája kialszik, tudja: nincs oka didergésre. Ugyanezt a funkciót a monitor töltötte be, amikor a Kalandos Telet írtam, természetesen télen, kemény fagyok idején, anakronisztikus körülmények között, fűtetlen szobában számítógépen; ha a monitor kékeszöld villódzásba kezdett, tudtam: a „szobahőmérséklet” megközelítette a fagypontot. Szóval, ma reggel azt jelezte a szoba, hogy nyár van. Főztem egy kávét, amit azonban nem ittam meg, 6.29-kor léptem ki az ajtón, siettem, egyik kezem az ajtót zárta, a nadrág szíját fűzte a másik. A dombháton már javában legeltek annak a „szkítának” a lovai, akinek a házát a Pátoszban (Pátosz a káoszban, Liget) feltörtem; a városba érve felhívtam Selmát, szerencsém volt, néhány perc múlva felvett, s így a takarmánybolthoz nyitás előtt húsz perccel érkeztem. Ennek köszönhetően betértem a kocsmába és hosszúkávét kértem.
 
Mindig van valami, ami nem történt még. Például sohasem kérdeztek vissza: „Mi az a hosszúkávé?” Hangsúlyozom, ez egy kocsma, ahol sört, fröccsöt, vodkát és kávét mérnek – mást nemigen – és ahol letegezik az embert akkor is, ha először jár ott és ezerkétszáz éves. „Te kértél hosszúkávét. Akkor mondd meg azt is, hogy mi az!” – így a középkorú kocsmáros. A korlátokra való tekintettel nem idézem azt a hétezer karakteres monológot, amit a kávé miatt az „ominózus manusz” előadott; a morózus pultos, aki – mint kiderült – 17 éve főz kávét abban a kockacukor-alakú, piszkosszürke, neo-ronda csehóban, és aki harminc éve nem kávézik, mivel egyszer annyit ivott, hogy mentő vitte el. Eleinte válaszolgattam, de amikor rájöttem, hogy az emberemben tinta van, s az a tipikus és szerethető alak, aki vagy túl korán nyit, vagy túl későn zár, elhallgattam. Nekem ma reggel – kivételesen – valóban reggel volt. Neki szemlátomást még a tegnapi este tartott, vagy már elkezdődött a mai nap késődélutánja. Áradt belőle az örökös másnaposság időtlen bája és barátságos trágársága. A kocsmafalból pedig olyasfajta tanyán túli tivornyaszag, amit Tafy barátom igen szeret – s időnként még én is.
 
A következő lépésben kölest vettem, hazafelé tartva pedig beláttam: a vizsgálat valóban módosítja a vizsgálat tárgyát, mivel arra gondolok, hogyan adok majd neveket itt, a netnaplóban. Első ötlet: minden névnél behunyt szemmel koppintok a klaviatúrára, hagyok a véletlennek is valamit, amint az érettségit követő nyáron azzal szórakoztam, hogy „véletlenszerűen” olvasok. Egyetlen szabályt tartok: csakis személyes ismerősök könyveit. Vagyis K. lírája után W. prózája csak akkor jöhet szóba, ha mondjuk K. elszerette W. nejét. Megálltam a szoba közepén, lehunyt szemmel odaforogtam a polchoz és levettem egy kötetet: vaktában. Csalódott voltam kissé, mikor Marilyn Monroe életrajzát találtam a kezemben, de makacs kamasz voltam, s a szőkeciklontól indulva, az ismerősök, szeretők, barátok és ellenségek lajtorjáján – mintha családfán haladnék végig – augusztusra Balzacig jutottam el. Később hallottam arról a moszkvai lakásról, ahová szervezett formában csoportokat visz az orosz-Ibusz – nem véletlenül. Ott írta Bulgakov a Kutyaszívet. Ott, épp abban a szobában, ahol korábban Puskin húga Lermontov gyilkosával találkozott. Ezt beszélik. A nyomasztó szobának izgalmas légköre lehet. Kettőssége. Akár egy napnak, amit legalább két dolog határoz meg. A tervezhetetlen és a tervezhető. Összességében meg Senecának volt igaza, amikor sok-sok évvel ezelőtt, ámde épp május 26-án, végigsétálva a Cloaca Maxima fölött kijelentette: „Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja melyik kikötőbe tart.”
 
Hazaérve, nekiestem a melónak: leveleztem, írtam, mosogattam, állatokat etettem, délután téglát hordtam; elhatároztam, hogy egy igen kedves és regényes levélről megemlékezem itt is, készültem a honlap esti frissítésére. Mire felocsúdtam, beesteledett. A „rendszergazdám”, Cica (valóban így becézik) este tíz felé jelentkezett be skype-on. Negyedkettőkor végeztünk, és végre nekiállhattam a netnaplónak, amit éppúgy írok, mint amikor magam vagyok.
 
Ez az én ellenstratégiám az elkövetkező héten. Ez is a Massa Confusa szövegtere lesz, ahol sokszor eldönthetetlen: azt írom, ami történik, vagy az történik, amit írok. A netnapló és a „Massza” között csak annyi a különbség, hogy itt nem lehetek annyira önkényes, mint abban a virtuális, mégis sokszor valóságosan boldogító és nemritkán édesen rémisztő erőtérben. Ez az egyetlen valóságos határvonal a Massa és a netnapló, sőt az írás és a publikálás aktusa között is. Sokszor látom úgy, hogy az egyetlen tetten érhető valóság csakis ez a határvonal; s eldönthetetlen: a két dolog közül, amit ez a cezúra elválaszt, melyik valóságosabb; van-e fontossági sorrend bármiféle nyilvánosság és a dolgozószoba magánügyei között? Létezik-e a kettő között hierarchikus viszony (bizony mondom: iszony); mint az olajfolt a vízen, úszik-e egyik a másik tetején? A kettőt elválasztó, félig áteresztő hártya viszont tapintható. Azt is tudom, hogyha a kettőt nem választaná el ez a membrán, ha perforálna, mint a vakbél, akkor megszűnne mindkettő; belső vérzésben, szepszisben, vérmérgezésben múlnának ki – a Masszával együtt Nessi is. Míg a Massa Confusa egy véget nem érő, a lehetőségekhez mérten mindent tartalmazó, befaló, átölelő, gazdagon illusztrált krónika mindarról, ami megtörténhetett volna, arról, amit egy elme elképzelt, amit egy „lélek” kóstolt már vagy próbálni mert, amit a lehetséges dolgok köréből merített, addig Nessi nem más, mint a Massa leginkább naplószerű része (énje). A Massa az egész, Nessi a rész. Itt egyértelmű az alá-fölérendeltségi viszony. A „Massza” oldalága minden elbeszélés, novella, a Kék angyal, minden szereplő, betű, és Nessi is. A napló neve tehát Nessi. Mert egy szósertés, akit egyszer a Locness-i szörnyhöz hasonlítottam. Ha Nessi ekkora, könnyű elképzelni, miféle alaktalan, mindenre kiterjedő zsírpolip a Massa: egy ember életanyaga. Mivel Massát és Nessit sosem választottam el egymástól (jó házasság, végzetes szerelem ez: Massa a hatalmas, ezüsthátú hím, Nessi a bájos és erős nőstény), untig elég, hogy mindkettőjüket elválasztja a „külvilágtól” a már említett hártya (mintha rezervátumban, mennyel fertőzött pokolban vagy elpoklosodott mennyben, egyfajta karanténban élnének), ezért most sem teszem meg. „Maradjon egyben, ami végtére is egyben van.” Holnap is ez a kedélyes, túlsúlyos pár vár: Massa & Nessi. Részlet abból, ami van, és kóstoló abból is, ami „nincs”. Hamarosan hajnalodik, ha nem vigyázok. Tafy jut eszembe, aki egy ilyen órában azt mondta: „Tegnap is ma feküdtem le, ma is holnap fekszem le, maholnap le sem fekszem.”
 
(2008.05.27.; 2:56)

Centauri

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.