A háttérből szól a Leningrad, kkl most kérdezte, zavar-e, dehogy, sőt… Wittinek meg elege lett a füstből, vagy a kopácsolásból a feje felett, és leugrott az ölemből.

 

 

          Madonnával kezdeni a napot a lehető legjobb dolgok egyike.

          Nem tudom, ki hogy van ezzel, lehet szidni, én bevallom, odavagyok érte. Január elsején is 11-kor már ott virítottunk a tévé előtt, egy koncertjét adták le, mert éjjel nem bírtuk végignézni, kihagyni azonban nem lehetett. Madonnát látni jó. Kiütéssel győz. Ez biztos.

          A délelőttöt aztán a vécén töltöttem, anya tegnap említett valami vírust, a tanítványai mind hasmenéssel küszködnek, hát, bingó. Nekem bónuszémelygéssel járt, ami az ürítkezésekkel arányosan csökkent. Délután leszaladtam a Köröndre egy barátomhoz, aki színházjegyeket hozott. Furcsa konstelláció lépett fel. Úgy volt, hogy vele megyek színházba, mire felhívott, hogy persze, hozza a jegyeket, de ő csak elviekben jönne. Lassan esett le. Mindezzel semmi baj nem volt, azt leszámítva, hogy egészen reménytelen harcba kezdtem úgy négy óra tájt, hogy megtaláljam a megfelelő személyt. Végül egyedül mentem színházba. Nem akarok befordulni azon, hogy nincsenek mozgósítható személyek az életemben, inkább mosolygok a viktimológia törvényein.

          Kapitányommal viszont egész hosszan beszélgettünk az Andrássy és a Szinyei sarkán, miközben őt legalább kétszer majdnem elütötte egy busz/autó. Pongival még a hős földesista időkben lettünk barátok (a Földes egy miskolci gimázium). Diákszínjátszás nagy kanállal a jó. Kevesen maradtak meg onnan, de aki megmaradt, az igazán fontos. Nagy adomány, hogy értjük, amit a másik mond, hogy honnan beszél, és miképpen érti. Akkoriban fennen hangoztattam, hogy mennyi barátom van, és mind milyen igazak, fontosak. Nem hazudtam. De az apukám ledorongolt, hogy majd meglátom, idővel szart sem ér az egész. Nem szeretem, hogy kikeveredtem ebből, és hogy van benne igazság. Ellenben akadnak kivételek. Mint a Kapitányom.

          Utána még kicsi Schelling, kicsi Schlegel, na meg Béres Alexandra. Hmm. Muszáj az energiákat lekötnöm, ugyanis holnap fél egykor állásinterjúra vagyok hivatalos. Jól palástolom, de szerintem be vagyok tojva. Magyartanári állás, 10., 11. osztály egy csepeli gimnáziumban. Lenne szerencsém, találnék szemet. Majd referálok.

          Azok a fények már rég nincsenek az Andrássyn. Emlékszem, mennyire meglepődtem, milyen hamar leszedték őket. Viszont így is van valami delejező benne. Biztos csak a lányos zavar, vagy a miskolci ború miatt, de nagyon szeretem. És ma is, amíg felsétáltam a Nagymező utcába, elöntött a jóérzés, hogy bassza meg, mennyire szeretem Pestet. A Nagymező utca aztán beintett, mintha háború lenne, csupa seb az utca, feltúrták kb. csőtörés miatt az egészet. Parafakordonok mellett kell libasorban, hogy az ember célba érjen. A Spanyol tragédiát láttam a Tivoliban. Örülök, mert végre valami jót is láttam. Igaza volt Nánay Tanár Úrnak, az elcseszett színészekből lesznek a legvéresebb szájú kritikusok, üdv a klubban. Nehezen mondom egy előadásra, hogy igazán jó volt, mondom, sznob lettem, és meg vagyok sértve. Freud legalábbis biztos ezt mondaná, lenne is benne igazság. Igyekszem tanulni a hibáimból, lenni nagyvonalúbb és, és.

          Nagyon lassan kezdték, aztán szégyenkeztem rögtön, mert vihogáson kaptam magam – a sikersorozatok szinkronjai és/vagy szereplőiből állt a szereplőgárda. De tényleg jó volt. Nem részletezném hosszan, de a főszereplő, Varga Zoltán, aki különben a barátokközt imiverő apukája volt, ha emlékszünk, nagyot játszott. És általában szépen dolgoztak a színészek a testükkel, nem dőltek be az első ötleteknek, a mozdulataik mögött kemény munka és figyelem volt, illetve a díszlet, kellékek elemeit is kreatívan építették bele az előadásba, amely összhang ritka… De nem akarok csontig. Viszont az egy szem nő nem bírt el a vele játszó férfiakkal. Nem volt igazán sugárzó, nem volt igazán nő, maszatolt. Tudjuk be modorosságát fiatalságának. Vagy mondjam azt, keserű a szőlő.

          A szünet felé közeledve döbbentem rá, hogy két olyan nőnek az ötvözete ez a színésznő, akik az életemben nagyon sokat jelentettek, illetve maguk voltak a megtestesült félelem. De ez már magánmitológia. Sajnálom, hogy elvesztettem néhány embert. Vállalom, hogy hibáztam, azonban be kell látnom, nem lehet mindent megbocsátani, és van, aki nem felejt. Csak kurva szar érzés. Nem mondtam persze újat, s akinek nem inge, ne vegye.

           Hazafelé aztán jött a para. Hetekkel ezelőtt kezdődött. Elromlott a kapuzár. Legalább nem kellett szatyrokkal a kezemben a kulcsom után matatnom, viszont ma megszűnt a lépcsőházi világítás is. Biztos cserébe azért, hogy a zárat megjavították. A harmadikig gyaloglépcső, erősen koncentráltam a lépésekre, sőt eszembe jutott A transzcendentális idealizmus rendszere is. Nagy büszkén lépegettem a „saját” folyosókon, hogy fele ennyire elég lett volna félni, aztán csak annyira futotta, hogy jézusom. Már nem vagyok hívő, ez a posztkatolicizmus. Zavarba is hoz, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben tör elő. Az ajtónk mellett görnyedt egy fekete test. Hirtelen bevágott az Andrássyn kolduló asszony, biztos találkoztak már vele, az, aki derékból hajlik meg a világ előtt. Azt hittem, ő az, hogy mégsem javult meg a zár, hogy bejött melegedni, vagy jobb híján pont engem akar, és mi tagadás, beszartam. Mire kedvesen visszaköszönt a szomszéd néni, a maga magas céjén, hogy szia. Bassza meg. Én vagyok a legrosszabb rémálmom.